Aki figyelemmel kísérte az Indiai Nagydíj pénteki- és szombati szabadedzéseit, minden bizonnyal felfigyelt arra, hogy a Felipe Massa autójára szerelt első légterelő szárny mindkét vége a pálya bizonyos pontjain drasztikus mértékben érintik az aszfaltot.

Aki figyelemmel kísérte az Indiai Nagydíj pénteki- és szombati szabadedzéseit, minden bizonnyal felfigyelt arra, hogy a Felipe Massa autójára szerelt első légterelő szárny mindkét vége a pálya bizonyos pontjain drasztikus mértékben érintik az aszfaltot.

Az aerodinamikai terhelés hatására jelentkező vibráció egyáltalán nem kedvez a versenyautó menetstabilitásának, és a vezethetőségben jelentkező negatív hatások miatt könnyedén balesethez is vezethet, főleg akkor, ha a főprofil szerkezeti kialakítása nem megfelelő. Mindez pedig hatványozottabban jelentkezik, ha az a DRS működtetésével társul, amikor ugyanis a hátsó légterelő szárny légellenállása, és az autó hátsó traktusára ható aerodinamikai leszorító erő mértéke is csökken.

A szóban forgó első légterelő szárny tulajdonképpen már a Ferrari 2012-es fejlesztési koncepciójának eredményeképpen született meg, és ennek első verzióját a két héttel ezelőtt megrendezett Koreai Nagydíj hétvégéjén már pályára is vitték. Az első kerekek mellett tisztább légáramlatokat biztosító véglezáró elemekről eltűnt a külső, függőleges elhelyezésű terelőlap, amelynek révén tulajdonképpen egy másodlagos légcsatornát alkalmaztak az érintett területen. Változott továbbá az előzőleg említett véglezáró elemek és a főprofil csatlakozásánál alkalmazott keresztmetszet kialakítása, valamint a szárny főprofilja a lépcsős légterelő lapok alatt egy-egy kivágást kapott.

Hogyan vizsgálja az FIA az első szárny hajlékonyságát?

A versenyautó első légterelő szárnya hasonló mértékű leszorító erőt állít elő, mint a diffúzor, áramlástechnikai szempontból azonban kevésbé olyan érzékeny, mint a versenyautó hátsó szekciója. Gyakran lehet hallani a pilótáktól, hogy amikor egy másik autó mögött haladnak, az autójuk alulkormányozottá válik, ami tulajdonképpen nem mást jelent, mint hogy az első szárnyon lecsökken a leszorító erő nagysága. A jelenlegi is használt nagyobb fesztávú, és az aszfalthoz képest viszonylag alacsonyabb építésű légterelő elem jobban elviseli a turbulens légáramlatokat, vagyis stabilabban viselkedik általa a versenyautó.

A Formula-1-es autó első légterelő szárnyának fesztávja (1800mm) megegyezik az autó teljes szélességével, és 75mm-rel a referencia-sík felett helyezkedik el. Az FIA utasítására az orrkúp alatt 500mm hosszan egy ún. semleges szekciót kell kialakítani. Nincs limitálva a véglezáró elemek és a középső szekció között használható légterelő lemezek száma. Az orrkúp felett tilos bármilyen átívelő aerodinamikai kiegészítő (hídszárny) használata – mint amilyet a 2009-es évet megelőzően látni lehetett az autók többségén –, de a külső szárnyfelületek felett az ún. lépcsős szárnyak használata megengedett. A szárny véglezáró elemeinek pedig 100mm-rel a referencia-sík felett kell elhelyezkedni.

Az első légterelő szárnyra tehát rendkívül szigorú előírások vonatkoznak. Az elmúlt években egyre nagyobb hangsúly került a csapatok által elvégzett fejlesztések folyamán az egyes elemek flexibilitásának biztosítására, ami azt jelenti, hogy az adott elem bizonyos része a versenyautó sebességének függvényében a ráható aerodinamikai terhelés hatására elhajlik, vagyis közelebb került a pálya aszfaltjához. Ezáltal pedig az érintett elem nagyobb mértékű aerodinamikai leszorító erőt képes előállítani, amely növeli az autó menetstabilitását, illetve javítja annak vezethetőségét.

Azt hiszem túlzás nélkül kijelenthetem, hogy a Formula-1-ben dolgozó mérnökök találékonysága határtalan, hiszen jó néhány példát láthattunk már ennek beigazolására. Mindazonáltal, hogy a Nemzetközi Automobil Szövetség a Technikai Szabálykönyvben rögzíti az egyes regulákat, minden egyes versenyhétvégén alapos vizsgálatoknak veti alá az autókat.

A bejegyzéshez mellékelt fotó az FIA technikai szakembereit örökítette meg, miközben a Ferrari 150 Italia első légterelő szárnyának flexibilitását ellenőrzik. A flexibilis aerodinamikai elemek kiszűrése érdekében az FIA úgy teszteli ezeket a szárnyakat, hogy azt egy erre a célra készített tartókerethez rögzíti. Ezt követően hidraulikus munkahengerek által kifejtett nyomás útján terhelik meg azok végeit, és a rendszerhez illesztett mérőműszerek segítségével mérik a keletkezett nyomást, valamint a deformáció mértékét. A 2010-es Belga Nagydíjig 500N-os terhelést alkalmaztak erre a célra, melyet a spa-francorchampsi futamtól kezdődően bevezetett szigorításnak köszönhetően 1000N-ra változtattak. Ennek a terhelésnek megfelelő módon nyomják a kialakított rendszerrel a szárny mindkét végét.

Mérések, illetve tesztek alapján a versenyautóra nagyjából 110km/h-ás sebesség esetén hozzávetőlegesen 600kg-nak megfelelő leszorító erő hat. Ebből az első légterelő szárny két végére nagyjából 70kg jut. Mint ahogyan az a technikai szabályzatban is megtalálható, a versenyautó egyetlen egy aerodinamikai eleme sem lehet az autó referencia síkja alatt. Ha ez mégis megtörténne, akkor az érintett pilóta, illetve csapat bizton számíthat az FIA által kiszabott büntetésre.