Bemásztunk a sosemvolt Vietnámi Nagydíj kísértetpályájára - F1VILÁG.HU

Bemásztunk a sosemvolt Vietnámi Nagydíj kísértetpályájára

HIRDETÉS
2020 tavaszán még Forma-1-es versenyt akart rendezni, ám ehelyett szinte azonnal a lepusztulás útjára lépett a Hanoiban felépített részben utcai pálya. Körülményesen ugyan, de sikerült bejutni a kaotikus főváros egyetlen csendes, kihalt, emberek által látszólag régen nem érintett területére, ám egy idő után valami azt súgta, talán mégsem vagyok egyedül...
Vietnam

Számos országról elmondható, hogy szeretett volna Forma-1-es nagydíjat rendezni, de végül a terv nem jutott el a megvalósításig. Vietnám kicsit kilóg ebből a sorból, hiszen ők nem csak a levegőbe beszéltek, tényleg felépítettek egy versenypályát Hanoiban, amely másfél hónappal a tervezett bemutatkozás előtt, 2020 februárjában készen is állt a versenyrendezésre.

A legrosszabb időpont volt ez, hiszen tudjuk, mit okozott abban az évben a világjárvány. Az április 5-re időzített első Vietnámi Nagydíj elhalasztásáról alighanem már az Ausztrál Nagydíj törlése előtt megszületett a döntés, hiszen Chase Carey, az F1 akkori vezérigazgatója éppen a délkelet-ázsiai országban járt válságtanácskozáson, miközben Melbourne-ben még bizonytalanságban őrlődött a mezőny a még ismeretlen koronavírus világszintű elterjedése miatt. Valószínűleg a többi ázsiai helyszínhez hasonlóan 2021-ben is ellehetetlenítette volna a pandémia Hanoi F1-es bemutatkozását, ekkor azonban esetükben már más volt a törlés indoka. 2020 augusztusában titkosított állami dokumentumok eltulajdonítása miatt letartóztatták, majd pár hónappal később évtizedes börtönbüntetésre ítélték Nguyễn Đức Chungot, az akkori városvezetőt, aki pedig a fő mozgatórugója volt az F1 Hanoiban való berendezkedésének. Olyannyira tőle függött az egész projekt, hogy az ő kiesésével az egész verseny terve is parkolópályára került, más pedig azóta sem karolta fel az ügyet. Hiába készült el a pálya 2020 elején, az tulajdonképpen azonnal rá is lépett a lepusztulás útjára, három év tétlenség után pedig egyre kevesebb esély látszik arra, hogy az F1 valaha is idejönne.

Pedig nagy reményekkel készült az F1 az új helyszínre, amelynek minden kanyarját számítógépes szimulációkkal dolgozták ki

Elsősorban engem sem az vonzott Vietnámba, hogy saját szemmel láthassam a jelenkor egyik legnagyobb pénzégetésének eredményét, de ha már úgyis ott voltam, már csak szakmai ártalomból sem akartam kihagyni a túrát. A pálya a hatmilliós Hanoi nyugati szélén található, tehát semmiképp sem a városi nyüzsgés sűrűjében, nincs a közelben semmi a helyi kultúra jellegzetességeiből, sem egy pagoda, sem egy piros-sárga cégtáblával virító kis helyi kifőzde, de még egy tó sem, amiből pedig szép számmal találhatunk elszórva a városban. Ennyi alapján akármelyik másik ország fővárosának peremvidékén is épülhetett volna – de ne legyünk igazságtalanok, ez több más utcai versenypálya számára is felhánytorgatható. Ugyanezen a területen található a nemzeti futballstadion is, de az szintén nem egy nagy tömegeket megmozgató sportág ebben az országban.

A látogatásom előtti napokban próbáltam érdeklődni a helyieknél, tudnak-e valamit a hamvában holt verseny előzményeiről. Helyén kezeltem az elvárásokat, de mégis meglepett, hogy a „Formula-1” kifejezés elhangzására szinte kizárólag üresen néző tekintetekkel találkoztam még a fiatalabbak körében is. Aztán idővel megtudtam, ennek szerencsére nem az az oka, hogy ennyire ne hallott volna senki a sportágról az országban, hanem az, hogy az egyébként latinbetűs írásmódot használó vietnámi ábécéből hiányzik az F betű, így az F1-et ők a magyarul azért kevésbé jól csengő Công thức một néven ismerik.

A versenypálya messze van Hanoi igazán mozgalmas, színes-szagos utcáitól

A felderítóexpedíció ütemezésével kivártam egy olyan, történetesen elég ködös napot, amikor a város azon fertályán volt a szállásom, hogy ne kelljen órákon át tömegközlekedni a teljesen kaotikus forgalomban, ahol egy jármű sem enged át a zebrán és a jelzőlámpa sem mindenkit állít meg. Kerestem egy buszmegállót és a világ egyik legértéktelenebb nemzeti valutáján 7000 đongért (kb. 100 forint) vettem egy jegyet az egyetlen olyan járatra, amelynek a paddock közelében van a végállomása.

Nem sejtettem, hogy különösebb gondom lesz a behatolással, elvégre mégiscsak itt vagyunk a városban: Monacóba utazva sem kell semmi különlegeset csinálni ahhoz, hogy az ember a pályán találja magát, egyszerűen odamegy és akaratlanul is azonnal valamelyik sporttörténelmi pillanat helyszínén sétál. Itt Hanoi külsőn azért ez nem így működik, és nem csak a múltbéli referenciák hiánya miatt. Kezdve azzal, hogy a Hanoi Street Circuit csak részben utcai pálya. A vonalvezetés rajzából kikövetkeztethető, hogy a párhuzamos hátsó egyenesek azok, amelyek használatban lévő közutakból alakulnak át, a többit viszont, így a célegyenest és az ahhoz vezető kanyargós szakaszt újan építették az általuk közrezárt bokszépülettel együtt. Elsősorban persze ez utóbbi érdekelt. Már a buszból kiszállva láttam, hogy a térkép által javasolt útvonal, miszerint haladjak el a futballstadion mellett, nem fog menni, ugyanis kerítés választotta el a közutat a parknak nem annyira nevezhető zöld területtől, benne a sportlétesítményekkel. Sétáltam tovább az úton a pálya irányába, de a kerítés csak nem akart szűnni, és amikor eljutottam addig a pontig, ahol már három oldalról akadály vett körül, és az objektívet a rések közé pozicionálva tudtam csak lőni egy vérszegény fényképet a néhány méterrel előttem lévő 19-es kanyarról, kénytelen voltam elmormolni magamban a tényt: valakik itt kifejezetten nem szeretnék, hogy erre az F1-es pályára be lehessen menni.

Az első kép a pályáról, még a kerítésen túlról – nem tűnt elégségesnek

Két opciót láttam a számba sem vett meghátráláson túl. Vagy árkon-bokron-forgalmon keresztül körbejárom az egész létesítményt, ami nagyon sok órámba telhet, hátha véletlenül találok valahol egy rést, vagy vertikális irányban is elkezdek gondolkodni. Utóbbi győzött, hiszen már menet közben kiszemeltem erre egy lehetséges pontot. Épp errefelé található egy bekötőút, amit a leendő személyzet számára építettek, és amelyen keresztül a pálya felett vezető felüljárón be lehet jutni a paddockba. Ennek a bejárata különösen nagy erőkkel volt védve, a kétméteres kerítést még egy sor gumibála is támogatta, már tényleg csak a kolbászkerékvető hiányzott mögüle, hogy aki mégis átjut, legalább abban felbukjon. Erős kontrasztban állt viszont ezzel a felüljáró eredeti, oldalsó korlátja, ami nemcsak jóval alacsonyabb volt, de annak fokai mintegy létrát alkotva tulajdonképpen fel is kínálták magukat a megmászásra. Nem utasítottam el az ajánlatot és félénken integettem az éppen itt tornázó úriembernek, miközben lehuppantam a belső oldalon, erősen bízva abban, hogy nem egy álcázott hatóságival állok szemben. Kedvesen visszamosolygott, ezt megúsztam.

Tiszteletet parancsoló védelem, de az oldalsó korlát könnyű átjárhatóságára nem gondoltak

Bent is vagyok a pálya területén, hát ez könnyebben ment, mint a kerítést építők gondolták! – ünnepeltem magamban. A felüljáró tetejére érve máris elém tárult az impozáns bokszépület. Ugyanebben a pillanatban felharsant egy sziréna egy távolabbi magas épület felől. Egy pillanatra megtorpantam: ekkora nemzetbiztonsági veszélyhelyzetet én egyedül csak nem állíthattam elő, azért mégsem Észak-Koreában vagyunk. Hanem egy másik kommunista országban…

Azért az egészségesnél kicsit többször néztem a vállam mögé, amíg odaértem a bokszépület hátsó oldalához. Ez itt igazából a paddock, amit nagyon furcsa így élet és berendezés nélkül látni: boldog időkben a most teljesen csupasz oldalán a csapatok motorhome-jai sorakoznának, az egész egy kis lezárt falut alkotna. Jelenleg viszont nem más, mint egy térköves járda egy nagy épület mellett egy teljesen kihalt közegben, szürke, borongós időben. Maga az épület a kötelező funkciói mellett nem hagy sok teret a kreativitásnak, csak a központi tetőszerkezet és a város álló medvéhez hasonlító címere hordozzák a helyi sajátságokat.

Hirdetés

Egy versenyhétvégén a csapatok és a média tagjai teljesen belaknák ezt a területet

Alul a garázsbejáratok sorakoznak, a további két szinthez pedig több lépcsősor vezet. Felmentem az egyiken. Több ajtót is megnyitottam, de mindegyiket zárva találtam, a legtöbbjük egy matricával volt leragasztva, amin 2021 novemberi dátum állt (Ázsia ezen felében nem nagyon szórakoznak extra névadásokkal, a „hónap tizenegy” jelenti a novembert). Feltételezhetően azóta nem lépett be az ajtókon senki. Néhány nagyobb teret üvegajtók zártak, ezek akár a sajtóterem, akár valamilyen közösségi tér szerettek volna lenni. Itt betekintve legalább azt láthattam, hogy mindenféle felszerelés, bútorzat hiányzik a beltérből. Továbbmentem a második emeletre, a középső nyitott téren pedig átsétáltam a célegyenes felőli oldalra, s az első felismerésem az volt, hogy itt bizony mindent elbontottak, amit el lehetett. A bokszutca fala, a lelátók, a rajtlámpák a tervezett debütálás előtt még álltak, most már hűlt helyük. A kerékvetők is hiányoznak minden kanyarból. Az elszórt szemétből sikeresen előkotortam azért néhány életre utaló jelet: egy plakát szerint tavaly szeptemberben a Mercedes, idén év elején pedig a Honda tartott valamiféle bemutatót, fesztivált a pályán. Az épület célegyenes felőli oldalába végül is beépítettek négy sornyi széket, ami be tud fogadni minimális közönséget.

Se bokszfal, se lelátók – de a rajtrács kapott némi új festéket

Visszamentem a földszintre, nem maradt ugyanis más hátra, mint megkerülni ezt a nagy tömböt és végigsétálni a célegyenesen! Az épület végénél azonban váratlanul rikító színek szakították meg a falakra telepedett por és az égbolt összhangja által alkotott szürkeséget. Furcsa tárgyak sorakoztak egymás után: egy piros lapát, egy zöld szemeteskuka, két kék lavór benne vízben úszó fehér edényekkel és egy sárga mosogatószer. Pár lépés után csak fokozódott a meglepődésem: a bokszépület utolsó lépcsősora alatt egy komplett konyha volt berendezve, és még a főzőlapról is meleg áradt. De hát itt valaki lakik!

Egyszer csak a semmiből előbukkant egy konyha

Hirtelen egy olyan apokalipszisfilmben éreztem magam, amelyben a főhősön kívül mindenki felszívódik a Föld színéről, de aztán a történet csúcspontjánál váratlanul mégis egy másik élőlény nyomaira bukkan. Az pedig rajzfilmekbe való, hogy miután vagy ötven ajtón megpróbáltam benyitni, itt a legutolsóról kiderül, hogy végig tárva-nyitva állt. Csendben odaléptem és bekukkantottam rajta, még egy félénk hellót is elengedtem. Ez volt a hatalmas garázstérbe vezető utolsó bejárat. Békeidőben a csapatok itt a panelekkel mind leválasztanák a saját részüket, és a motorok meg műszerek egybefüggő zúgása töltené be a teret, most viszont mindez csak egy óriási hézagnak látszik egy épület gyomrában. Nyílt innen egy folyosó, ahonnan viszont már összetéveszthetetlenül ember által okozott zajok szűrődtek ki. Bármi is van itt, közeledek hozzá! Úgy döntöttem, mégsem megyek be ezen az ajtón, elvégre aki a paddock lépcsője alá konyhát épít, attól az is kitelik, hogy hálószobává alakítsa az orvosi stáb irodáját, ott meg mégsem szeretnék rátörni senkire. A nyitott ajtó előtt a földön még kiszúrtam egy üveg 7UP üdítőt. Eszembe jutott Michael Schumacher Jordanje a debütálófutamán, és eljátszottam a gondolattal: hátha egy vérbeli F1-rajongóval van dolgom és vészhelyzetben bedobhatom ezt a témát feszültségoldónak!

A garázstér szintén kong az ürességtől

Kimentem a létesítményből, és bár kisebb ívben, mint az autók tennék, de ráfordultam a célegyenesre. A 2008-as Brazil Nagydíj óta nem tett ilyen izgatottá egy F1-es pálya utolsó kanyarja. Mi fog ott rám várni? A kigyorsítás előtt azért gyorsan csináltam egy biztonsági mentést az addig készült fényképeimről, mert egy ilyen barátságtalanságot sugárzó helyen nem árt felkészülni a legrosszabbra.

Befordultam. Előttem, az épület tövében tényleg ott guggolt egy ember a motorja mellett és éppen az ételét kevergette, ami alighanem a túloldalon készült el pár perce. Míg oda nem értem hozzá, fejben gyorsan lefuttattam a szimulációkat a lehetséges kimenetelekről, majd a konzervatív stratégia mellett döntöttem: nem szólok hozzá, elvégre annál csak rosszabb dolog történhet, mint hogy itt szépen békésen végigsétálok, jobb már nem.

Bár még semmi érdemi nem történt a létesítményben, itt-ott máris elkellene az új útburkolat

Xin chào – vetettem azért oda neki halkan a betanult helyi köszönést, de már fordítottam is el a tekintetem. Hiába a csel, ugyanis az ember felállt a tányérja mellől és odajött hozzám. Azonnal világossá vált számomra, hogy nem fogunk vele az 1991-es Belga Nagydíjról beszélgetni, nemcsak azért, mert akkor valószínűleg még meg sem született, hanem leginkább azért, mert egy szót sem tudott angolul. A terhes kommunikációs teendőket így a Google-fordítóink látták el helyettünk.

– Az F1-es pálya csak események idején látogatható – írta ki nekem a telefonja.

– Csak szétnézek és kimegyek – mentegetőzött az enyém.

Menj vissza azon az úton, amin bejöttél! – kaptam meg erre az ultimátumot.

Itt először arra gondoltam, igazán megmondhatná, hogy ő hol jött be a motorral, hogy ne kelljen másznom. De inkább leleményesebb megoldást választottam: magam elé, a célegyenes felé mutattam, jelezve, hogy arról jöttem, úgyhogy indulok is arra kifelé. Ami persze nem volt igaz, de hát azt a részt még szerettem volna megnézni, és hátha van ott, a közúti szakasszal való csatlakozásnál valamiféle kijárat. Rábólintott. Mindezek fényében megkérdeztem tőle, hogy ő egy őr-e egyáltalán, erre is helyeselt. A bimbózó barátságunkat meglovagolva még egy közös fényképet is kértem tőle, gondolva, hogy milyen jól mutatna majd az ezen bekezdés alatt, de ezt hasonló határozottsággal utasította vissza, mint én két nap múlva egy falusi lakomán a kutyahúst. Később láttam, hogy még tekintget felém, amikor megálltam a rajtpozíciókat fényképezni, de szerencsére egy ártalmatlan figurába botlottam személyében, aki a jelek szerint tényleg berendezte a maga kis rezidenciáját itt a pályán, ahol nem tudom, milyen egyéb feladatai lehetnek még azon túl, hogy a magamfajtákat finoman kitessékelje. Mindenesetre a szemétszedés biztosan nem tartozik közéjük, ugyanis a fehér vonal mellett jó sok eldobált hulladék is jelölte a pálya határát, miután túlhaladtam a bokszépületen.

Az épület tövében az őr és a motorja

A célegyenest egy éles balos kanyar követi, ami egy az austini meg a szocsi pálya által inspirált körívbe vezet, itt ráadásul 180°-osnál is nagyobb ívet írnának le az autók, ha itt lennének. Érdekes, hogy ebben a körívben csatlakozik a pályához a bokszkijárat, s el is képzeltem néhány izgalmas versenyszituációt, ahogy a különböző irányból és eltérő sebességgel érkező gépek próbálják meg kijátszani egymást, hogy jobb pozícióba kerüljenek ennek a nyújtott jobbosnak a végére. Vagyis ott, ahol becsatlakozik a pálya a közúti szakaszba, ami az én előrehaladásom szempontjából újabb kerítést jelentett. Ez az akadály pedig látványos választóvonalat is képez a forgalom által folyamatosan mozgásban tartott, széles Lê Quang Đạo út és a teljesen üres lezárt pályarész között. Az építkezésnek annyi haszna mindenképp volt, hogy ezt a lakosság által használt szakaszt újraaszfaltozták, így ha lehet, még nyüzsgőbb lett rajta a közlekedés, még több fura figurával. Amikor odaértem, két fazon éppen azon tanakodott, hogyan szállítsanak el egy virágot ábrázoló, embernagyságú festményt egy robogóval. Számos opció kipróbálása után arra jutottak, hogy ha mindketten felülnek és felemelik a karjukat, akkor négy kézzel biztonságosan meg tudják támasztani a képet, viszont jött a felismerés, hogy valakinek a gázt is kellene húznia a kormányon. Az elöl ülő végül feláldozta egyik karját eme cél érdekében, elindultak, s amíg láttam őket, minden a terv szerint működött. De a Vietnámban motoron szállított különös dolgok külön cikket érdemelnének.

Ahol a 2-es kanyar találkozik a bokszkijárattal

Gyalogosként errefelé nem életbiztosítás az embernek bevetnie magát ebbe a forgalomba, most viszont mégis arra vágytam, hogy a bejárható utam végére érve valahogy kijussak erről a börtönként is működtethető F1-es versenypályáról. A kerítés itt jóval barátságtalanabb volt megmászási szempontból, ám az egyik elemének alja kissé fel volt feszítve, pont annyira, hogy azon átférjen egy embernagyságú lény. Minden jel arra utal, hogy nem én vagyok az első, aki megpróbált ide bejutni! Bár az utazó nem szívesen fetreng a porban, amikor összesen két pulóverrel és két nadrággal repült el a világ másik felére, de túl hízelgő volt, hogy pont a túloldalról indult egy nekem megfelelő busz, na meg az őrbe sem volt kedvem újra belefutni. Nem mentem hát vissza az ismert úton, hanem egy Mindent az olvasóért! felkiáltással a földre vetettem magam és egy teátrális kúszómozdulattal kimenekítettem a fényképeimet és az elmúlt órában szerzett tudást a Hanoi Street Circuitről. Bár technikailag még mindig a pálya nyomvonalán tartózkodtam, innen már nem okozott gondot felugrani az 50-es buszra, ami a hátsó egyenesen motorosok között szlalomozva végül ténylegesen elhagyta azt a területet, amelynek, ha minden a tervek szerint alakult volna, jelenleg már a negyedik F1-es nagydíjára kellene készülnie.

Csak egy világjárvány és egy korrupt politikus választotta el ettől.

Menekülésem színhelye

Görgess tovább, a reklám után folytatjuk!

A legfrissebbek

Kövess minket a Facebookon is!

Kövess minket a Facebookon is!