Friss hírek

Ford Cosworth – az F1 legsikeresebb motorja

Az évekig amerikai tulajdonában lévő üzem a 60-as évek végén fejlesztette ki az F1 legsikeresebb motorját, amely 1967 és 1983 között számolatlanul aratta a győzelmeket.

Az évekig amerikai tulajdonában lévő üzem a 60-as évek végén fejlesztette ki az F1 legsikeresebb motorját, amely 1967 és 1983 között számolatlanul aratta a győzelmeket.

Tizenöt év alatt a motor nem kevesebb, mint 155 diadalt aratott a Forma-1-ben!

Hiába Amerikai már csak Amerika. A Ford, mint a világ egyik legnagyobb autógyára, a hatvanas évek végig nem nagyon érdeklődött a Forma-1 iránt. Neki nem a Forma-1 az autósport királykategóriája és kész. Voltak azonban kis csapatok, akik egy-egy Ford motorral próbálták megoldani a versenyautójuk meghajtását, ilyen volt a Stebro is. A kanadai istálló 1963-ban egy Ford motort szerelt versenyjárgányába, amellyel az USA Nagydíjon álltak rajthoz. A debütálás nem került az újságok címlapjára, Peter Broeker edzésideje több mint 15 másodperccel volt lassabb, mint Graham Hill pole-ja. Az amerikai pilóta végül végigbírta a távot és a verseny végére az utolsó helyről feljött a hetedikre. Az első nagyobb csapat a McLaren volt, amely a Ford mellett tette le a voksát. A 3 literes formula bevezetésekor Bruce McLaren az amerikai gyár Indy 500-as motorját alakította át és ezzel állt rajthoz a Forma-1-ben. A házasság rövid lett. McLaren az 1966-os monacói debütálás után inkább a Serenissima V8-asát választotta, de mikor kiderült, hogy ez a motor sem muzsikál fényesebben, az USA Nagydíjon már újra a Ford nyolchengeresével száguldott. Ötödik lett, és ez a Ford első Forma-1-es pontjait jelentette.

A Ford-kapcsolat

Evezzünk egy kicsit vissza Angliába, Northamptonba, ahol egy kis műhely bújt meg. A céget, amelyet Cosworth Engenieering Ltd-nek hívtak, a Lotus istállót elhagyó Mike Costin (COS) és Keith Duckworth (WORTH) mérnökök alapították 1958-ban. A brit cég a hatvanas évekre már elismerésre méltó eredményeket ért el a versenymotor-gyártásban és tuningolásban. A Cosworth 1959-ben került először kapcsolatba a Forddal, amikor a cég szigetországi részlege a brit Forma Junior széria számára keresett egy alapmotort. A Ford 105 E-re keresztelt egyliteres négyhengeres erőforrást Duckworth-nak kellett átépíteni, amely egy Lotus kaszniba került. Jim Clark ezzel az autóval nyert 1960-ban Brand Hatch-ben. Fél év sem kellett és a fél brit Forma Junior mezőny már a Cosworth által épített Ford motorokkal ment. A sikerek nyomán a Ford további megbízásokkal bombázta a kis műhelyt. A Cosworth építette át például a Ford Cortinák 1,6 literes motorjait versenycélokra. Duckworth pedig saját maga tervezett újra alkatrészeket ezekre cserélte a szerinte nem megfelelő darabokat. 1966-tól a Forma-2-ben 1,6 literes motorok használatát írta elő a szabályzat, amelyet a Ford Cortina hajtóművéből épített meg a Cosworth. Ez lett az FVA, amely hengerenként négy szeleppel rendelkezett, ez volt tulajdonképpen a későbbi Cosworth DFV elődje.


Kis műhely – nagy sikerek

1965-ben a 3 literes formula bevezetése előtti évben, Colin Chapman többször beszélt Keith Duckworth-szal egy új Forma-1-es motor megépítésének a lehetőségéről. Az új éra ugyanis vészesen közeledett és a Lotusnak nem volt megfelelő motorja. Chapmannak mindenképpen megoldást kellett találnia a problémára, hiszen a Lotus soha nem gyártott motort, csupán megvásárolta azt, a Ferrarival, a BRM-mel és a Maseratival ellentétben, akik maguk készítették a hajtóműveiket is. Duckworth-nak kész tervei voltak a motort illetően, csakhogy Chapmannak egy lyukas garasa sem volt, hogy megfinanszírozza a projektet. Gondolt egyet és leült Walter Hayes-szel, a Ford akkori európai elnökével és elmondta ötletét egy ütőképes Forma-1-es motorról. Egy hónappal később Hayes Detoritban leült az ifjabbik Henry Forddal és meggyőzte, hogy szánjanak 100 ezer fontot a Forma-1-re. Ez az összeg mai szemmel hihetetlenül alacsonynak számít, a Ford inkább Amerikával foglalkozott, Európa egyáltalán nem érdekelte a tengerentúli vezetőket. Százezer font meg szinte semmi nem volt, így a nyúl is jóllakott és a káposztai is megmaradt. Ám mint kiderült, ez volt a Ford valaha hozott legjobb döntése a versenysportban!

Az amerikai vállalat a Cosworth műhelyt bízta meg az F1-es hajtómű kifejlesztésével, a 100 ezer fonttal pedig megvásárolta a későbbi összes jogot, mind a Forma-1-es, mind a Forma-2-es motorokat illetően. Az erőforrásnak 1967 májusáig kellett versenykésznek lennie, amelyet ekkor vesz majd át a Ford és ad tovább egy előre meg nem nevezett Forma-1-es istállónak. Hivatalosan tehát a Lotus neve nem szerepelt sehol, de az illetékesek számára nyilvánvaló volt. A brit istálló ugyanis kötött egy szerződést a Forddal, amely szerint 1967-ben kizárólag a Lotus használhatja a Cosworth által készített aggregátot.

Három liter, nyolc henger, 32 szelep

A Cosworth tulajdonképpen már a meglevő 1,6 literes négyhengeres FVA motort fabrikálta össze, és ebből építette meg a 3 literes V8-as szívómotorját. A “Cossie”, ahogy később Forma-1-es csaptok a motort becézték, 2993 köbcentis volt, a hengersorok 90 fokos szöget zártak be és 32 szelepes volt. A hengerenként négyszelepes megoldás nem volt újdonság, csupán a megvalósítása volt nehéz. Itt nemcsak gyorsabban cserélődnek a gázok, hanem az égés is tökéletesebb. A négy szelep mozgatásához két vezérműtengelyt kellett a motorba építeni, egyet a szívó-, egyet pedig a kipufogószelepek oldalára. A befecskendezést és a gyújtást a Lucas szállította, az erőátvitelről pedig a ZF váltója gondoskodott. A Cosworth DFV 400 lóerőt adott le, ami nem volt egetverően sok, ha azt vesszük, hogy a Ferrari 390-et tudott, a Honda 420-at, a BRM 16 hengeres aggregátja pedig 475-öt! A “Cossie” azonban a kezdeti gyermekbetegségeket gyorsan orvosolva rendkívül megbízható és könnyű volt, mindemellett rendkívül jó fogyasztással rendelkezett. Ez pedig nem elhanyagolható szempont a versenysportban. Emellett a megbízás szerint a nyolchengeres háromliteres erőforrásnak olyan rögzítési pontokkal kellett rendelkeznie, amely lehetővé teszi a hátsó felfüggesztés a motorblokkhoz való hozzáépítését. Így a Lotus könnyedén megépíthette a mezőny legjobb monocoque vázát.

Hivatalosan a motor Ford néven futott, a motorfedélen is az amerikai gyár emblémája díszelgett. (Kivéve az arabok finanszírozta Saudia-Williams csapatot, ahol politikai okokból 1978 és 1983 között “Cosworth” név díszelgett.) A köznyelv viszont csak Cosworth-nak, vagy csak egyszerűen “Cossie”-nak hívta a hajtóművet. A babérokat viszont hivatalosan a Ford aratta le. (Talán ezért, talán nem, a Cosworth saját maga is épített egy négykerék hajtású Forma-1-es autót, amelyet Trevor Taylor és az egyik tulajdonos Mike Costin 1969-ben tesztelt is, de az autó nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és soha nem mutatkozott be a cirkuszban.)

Premiergyőzelem a Forma-1-ben

A “Cossie” 1967. június 4-én a Holland Nagydíjon Zandwoortban mutatkozott be és rögtön bombasiker született. Az edzésen Graham Hill volt a leggyorsabb a Lotus-Forddal, a versenyen pedig márkatársa Jim Clark hengerelt. A “repülő skót” 23 másodperces előnnyel nyert Jack Brabham előtt és megfutotta a verseny leggyorsabb körét is. A folytatás is parádésra sikeredett. Clark négy futamot nyert, többet mint bárki más a mezőnyből. A világbajnok mindezek dacára, az új-zélandi Denny Hulme lett, egy jóval megbízhatóbb Brabham-Repcóval. A Lotus-Ford hiába volt gyors, de túl sok technikai zűr hátráltatta Clarkot és Hillt. A következő évben megszűnt a Lotus kizárólagossága és a Ford kihasználva a nagy keresletet, piacra dobta az aggregátot. A Ken Tyrrell vezette Matra istálló mellett a McLaren is kapott a Cosworth motorokból. 1968 azonban már a Lotus éve volt. Jim Clark ugyan halálos balesetet szenvedett, de Graham Hill megállíthatatlanul száguldott a világbajnoki címig. A 68-as szezonban a Matra és a McLaren is jól szerepelt és első teljes évében a Ford-Cosworth 11 győzelmet aratott. Rajtuk kívül csak a Ferrari tudott nyerni. Egyszer, amikor Jackie Ickx elsőként szakította át a célvonalat Franciaországban.

A világbajnoki győzelem után a Ford felajánlotta az összes csapatnak, hogy néhány ezer dolláros darabonkénti áron megvásárolhatják a motort, ez pedig páratlan üzleti sikert hozott. A turbó-motorok megjelenésig a “Cossie” szinte legyőzhetetlen volt, mindemellett a hetvenes években a Forma-1 aranykorát hozta el az erőforrás. Viszonylag olcsón lehetett ugyanis hozzájutni egy ütőképes hajtóműhöz és a turbó elterjedéséig szinte a teljes mezőny a Ford-Cosworth erőműveket használta. Csupán a nagy autógyárak kockáztatták meg, hogy felvegyék a kesztyűt. A Ferrari, az Alfa Romeo és a Matra merészkedett szívómotorral a Forma-1-be, közülük viszont csak a Ferrari tudta legyőzni a Cosworth-szot. A siker ezekben az években tulajdonképpen azon múlott, hogy a motor köré ki építi a legjobb sasszét.


530 lóerő és 155 F1-es győzelem

A Ford számára az 1973-as év volt a csúcspont, amikor a világbajnokság valamennyi versenyén nyert! 1982-ig a Ford motorok szinte uralták a Forma-1-et. 1983-ban a DFV-ből készítettek egy rövidebb furat-löketű aggregátot ez lett a DFY, de a turbók-erőfölényével már nem sikerült állni a versenyt. A kezdeti 400 lóerőt az évek során sikerült feltornázni 500-ra, sőt az 1983-ban készített a DFY már 530 lovat tudott, de hát ekkor a turbók már 800-nál jártak. És hiába a kedvező fogyasztás, ekkora hátrányt már nem lehetett behozni. A Cosworth a tengerentúli Indycar sorozatban is rendkívül sikeres volt. Szintén a Ford megbízásából 1975-ben fejlesztették ki a 2,65 literes DFX motort, amely véget vetett az Offenhauser egyeduralmának.

A Ford-Cosworth 1967 és 1985 között 155 Forma-1-es győzelmet szerzett. Az utolsót 1983. június 5-én Michele Alboreto érte el Las Vegasban. A Ford Cosworth DFV 15 évet töltött a száguldó cirkusz színpadán és ez alatt nem kevesebb, mint 12 F1-es egyéni világbajnoki címet nyert, ezzel a Forma-1 legsikeresebb erőforrása. A hetvenes években volt, hogy 8-10 csapat használta a Cossie által gyártott motorokat, amelyek jól hoztak a konyhára az angol műhelynek. 1982 végéig 375 Forma-1-es motort gyártott a Cosworth és emellett a cég a motorok felújítását is vállalta, amely további komoly bevételt jelentett. A nyolcvanas években a cég éves bevétele elérte a 30 millió angol fontot és több üzemmel is rendelkezett.

A Cosworth csillagának leáldozását a turbó-korszak hozta. A Ford 1985-ben épített ugyan turbó-motort, amelyet előbb az amerikai Lola majd később a Benetton használt, de ez már nem tudott komoly sikereket elérni. A turbók betiltása után újból a szívómotorok terjedtek el a Forma-1-ben és a Ford is nagy elánnal vágott bele a küzdelmekbe. Bár az 1989-ben bevezetett HB sorozatjelű aggregátokat is a Cosworth tervezte, ezeket azonban már “tiszta” Ford nevén adták a csapatoknak.

A Cosworth céget 1998-ban a Volkswagen leányvállalata, az AUDI AG vásárolta meg, a Rolls Royce Motor Cars-szal együtt. Az év végén a német vállalat a Ford Motor Company-nek adta el a Cosworth Racinget. A Ford 1999 végén megvásárolta a Stewart istállót és Jaguarra keresztelve saját csapattal vett részt a száguldó cirkusz versenyein. A Jaguar motorjait a Cosworth készítette és emellett egy ideig az Arrowst és a Minardit is ellátta hajtóművekkel. A Cosworth a Jaguar 2004-es kivonulásakor szintén eladósorba került. Végül Kevin Kalkhoven, a ChampCar-széria alapítója dobott mentőövet a cégnek, amelyet ma Gerald Forsythe-tal közösen működtet. 2005-ben a Red Bull és a Minardi használta a Cosworth-szokat, 2006-ban pedig a Williams oldalán díszelgett a kis angliai üzem neve. A “Cossie” szakértők szerint a legerősebb volt a mezőnyben, viszont nagyon sokat hibásodott meg. A Williams elhagyta a Cosworth-szot, amely így kiszorult a Forma-1-ből. A tengerentúli ChampCar-széria valamennyi csapata a Cosworth motorjait használja 2004-től.

Görgess tovább, a reklám után folytatjuk!

További cikkek

Kövess minket a Facebookon is!

Kövess minket a Facebookon is!