A II. világháború természetesen az autósportra is jelentős hatással volt. Miközben az olyan sportágak, mint a futball, meglehetősen hamar talpra tudott állni a háború 1945-ös lezárását követően, az autóversenyek esetében közel sem volt ilyen egyszerű a helyzet: egész egyszerűen azért, mert nem álltak rendelkezésre megfelelő versenypályák.
Angliában olyan neves aszfaltcsíkok, mint például a Donington Park, a háború során töltöttek be nagyon fontos szerepet, miközben voltak olyan katonai repülőterek – például Silverstone –, melyeket már nem használtak tovább hadi célokra.
Az újonnan megalapított Nemzetközi Automobil Szövetség (azaz Féderation Internationale de l’Automobile – FIA) különböző géposztályok szabályait fektette le akkoriban, Formula A-nak, Formula B-nek, majd Formula C-nek nevezve azokat – melyek aztán hamar elnyerték a Formula 1, Formula 2 és Formula 3 elnevezést.
HÓDÍTÓ ÚTJÁRA INDUL A FORMA-1
1950-ben pedig elindulhatott az első Formula 1-es Világbajnokság, az első versenyt pedig Nagy-Britanniában, Silverstone-ban rendezték meg. A létesítmény persze nemigen hasonlított egy mai, modern versenypályára, szalmabálák jelezték az aszfaltcsík határait, de a versenypálya területén még repülőgéproncsokat is fel lehetett fedezni.
A kényelem viszont a háború után még nem volt prioritás – még az összetákolt mellékhelyiségek sem tántorították el a több mint 100 ezer embert attól, hogy élőben legyenek szemtanúi a történelmi eseménynek. Az időmérők, illetve hivatalnokok egy emeletes buszban foglaltak helyet, melyet a deszkákból és oszlopokból összekalapált bokszokhoz közel parkoltak le.
A későbbi győztes Alfa Romeo garázsa a közeli Banburyben volt található, a szerelők pedig lábon vitték el Silverstone-ba a négy tűzpiros 158-as névre keresztelt versenyautót a verseny reggelén. Habár ez kétségkívül illegális volt, ám ez akkor senkit sem érdekelt: a Grand Prix-versenyzés folytatódhatott, a Forma-1-es világbajnokság pedig elindult hódító útjára!
2015-ben Max Verstappen a Forma-1 történetének legfiatalabb versenyzője lett, amikor mindössze 17 évesen rajthoz állt az Ausztrál Nagydíjon. Juan Manuel Fangio több mint kétszer ennyi idősen tűnt fel Grand Prix-versenyen 1949-ben, ekkor azonban még más idők jártak.
Az 1950-es Brit Nagydíj első rajtsorában helyet foglaló négy versenyző (Farina, Fagioli, Fangio és Parnell) átlagéletkora 43 év volt. Egyikük, Luigi Fagioli pedig 1898-ban született! A háború utáni években pusztán életben maradni sokkal többet ért, mint az, hogy az ember mennyi idős!
FANGIO, AZ ’50-ES ÉVEK KIRÁLYA
Hogy mennyire nem számított a kor, jól mutatja az is, hogy 1949-ben Fangio hetet megnyert abból a tíz európai versenyből, melyeken rajthoz állt. Mindez pedig azt is jelentette, hogy az Alfa Romeo favoritként vághatott neki az újonnan megalapított Forma-1-es világbajnokságnak, akik leigazolták ezt az egyébként meglehetősen félénk argentin úriembert.
Fangio ugyan megnyerte azt a három versenyt, melyeken célba ért, a világbajnoki címet azonban elveszítette csapattársával, Giuseppe ’Nino’ Farinával szemben. A következő évben, 1951-ben viszont Fangio érinthetetlen volt, az újdonsült bajnok viszont ezután ülés nélkül maradt, miután az Alfa Romeo kihátrált a Forma-1-ből.
Fangio aláírt a Maseratihoz, ám nem tudta megvédeni címét, súlyos balesetet szenvedett ugyanis Monzában, és nyakát törte. Az incidenshez állítólag nagyban hozzájárult fáradtsága is, hiszen a rossz időjárás miatt törölték az olaszországi repülőjáratokat, így az argentin versenyző autóval tette meg az utat Párizstól Monzáig.
1954-ben a Mercedes visszatért a GP-versenyzéshez, és bár eltökélt volt amellett, hogy német versenyzőket ültessen autóiba, nem tudtak figyelmen kívül hagyni egy olyan tehetséget, mint Fangio. Döntésük kifizetődő volt, 8 versenyt nyert ugyanis, és még két világbajnoki címet! 1956-ban aztán a Ferrarihoz szerződött, ahol megszerezte negyedik vb-győzelmét is, ám még közel sem volt a csúcson!
Fangio visszatért a Maseratihoz, ahol szinte eggyé vált a gyártó 250F kódjelet viselő, fantasztikusan kiegyensúlyozott versenyautójával. Hogy mire képes, azt a 22,5 km hosszú Nürburgringen mutatta meg.
A pole pozícióból rajtolhatott, és úgy tűnt, megszerezheti negyedik győzelmét is 1957-ben, ám egy elrontott bokszkiállás miatt 51 másodpercet veszített. Ezután élete versenyét futotta, kilencszer döntötte meg saját körrekordját a legendás pályán – saját pole-idejénél 8 másodperccel volt jobb –, 1 körrel a vége előtt pedig megelőzte a versenyen addig élen állót. Fangio megszerezte ötödik világbajnoki címét is, ezt a rekordot pedig 45 évig senki sem tudta megdönteni.
Az ’50-es évek másik fantasztikus versenyzője kétségkívül a nemrég elhunyt Stirling Moss volt, aki bár világbajnoki címig soha nem jutott, rendre a legjobbak ellen harcolhatott. Amellett, hogy profi autóversenyző volt, rendkívül aprólékosan odafigyelt a részletekre. Bár leszerződtette őt a Mercedes, Moss ambíciója kétségkívül az volt, hogy egy napon győzelemre vezessen egy brit istállót. Álma 1957-ben vált valóra, amikor Tony Vandervell, egy milliomos iparos missziójának érezte a vörös versenyautók, a Ferrari és a Maserati legyőzését. A Vanwall favoritként vágott neki az 1957-es Brit Nagydíjnak, Moss pedig megszerezte a pole-t, az első rajtsorban pedig ott volt csapattársa, Tony Brooks is.
Moss a verseny elején 9 másodperces előnyre tett szert a második helyről startoló Jean Behra Maseratijával szemben, ám egy műszaki hiba miatt hirtelen a bokszba hajtott. Mivel a versenyek akkoriban mintegy 3 órán át tartottak, sokszor előfordult, hogy a versenyzők osztoztak az autókon. Az éppen sérüléséből lábadozó Brooks pedig átadta autóját Mossnak. A 9. helyről küzdötte fel magát a 2. helyre, majd hirtelen Behra Maseratija egy váltóhiba miatt megállt. Ez volt az első alkalom, hogy egy brit versenyző brit autóval megnyert egy Forma-1-es világbajnoki futamot.
AZ ÖRÖK MÁSODIK
Bár Stirling Moss kétségkívül a leggyorsabb versenyző volt 1957-ben, autójáról ugyanis nem mindig volt elmondható, és a technika is sűrűn hátráltatta. Moss pályafutásáról sokat elmond, hogy helyette egy olyan versenyző lett a Forma-1 első brit világbajnoka, aki mindössze 3 versenyt nyert – szemben Moss 16 diadalával.
1958-ban nagyon közel került a végső győzelemhez: Marokkóban úgy állhatott rajthoz a Vanwall-lal, hogy tudta, egy győzelemmel, illetve az 1 pontot érő leggyorsabb körrel megszerezheti a hőn áhított címet. Riválisának, Mika Hawthornnak viszont elég volt egy második hely is a trófeához. Miközben Moss megnyerte a futamot és megfutotta a leggyorsabb kört is, Hawthorn behozta a 2. helyre a Ferrarit, így ő lett az 1958-as idény világbajnoka.
Az ’50-es évek:
Nagydíjak: 84
Körök: 6817
Versenytáv (km): 39311
Országok: 13
Pályák: 19
Futamgyőztesek száma: 24
Győztes konstruktőrök száma: 11
Győztes motorgyártók száma: 8
A legfiatalabb versenyző: 20 éves és 85 napos (Troy Ruttman, 1950, Indianapolis 500)
A legidősebb versenyző: 55 éves és 305 napos (Louis Chiron, 1950, Monaco)
Átlagos pole-pozíciós sebesség 1950-ben: 170 km/h
Átlagos pole pozíciós sebesség 1959-ben: 181 km/h
A verseny elején a Cooperrel versenyző Moss sebességváltója 2-es fokozatban ragadt, és épp kiállni kényszerült, amikor a váltó hirtelen életre kelt. Mivel kordában tartotta a gumikopást, elkezdett felzárkózni, és amikor mindenki más kiállt friss abroncsokért, hirtelen az élen találta magát. Senki sem gondolta volna, hogy Moss gumicsere nélkül teljesíteni tudja a távot, sőt, még csapata is várta őt a garázs előtt.
„Folyamatosan figyeltem a gumikat, a hátsók már vászonig koptak” – emlékezett vissza Moss. „Aggódtam, de nem jöhettem ki, [Luigi] Musso folyamatosan zárkózott fel.
A Ferrari túl későn eszmélt rá, hogy Mass nem fog kiállni, és végül 2,7 másodperces előnnyel meg is nyerte a futamot.
A 250F kódjelű modell az 1954-es Argentin Nagydíjon debütált, Juan Manuel Fangióval a volánnál pedig győzött is. Egy privát 250F-fel mutatta meg tehetségét Stirling Moss is, aki egy Formula Libre versenyen Aintree-ben az autó első európai győzelmét szerezte.
1956-ban Moss helyét Fangio vette át a Maseratinál, a csapat pedig egy V12-es motorral szerelte fel az autót. Fangio 1957-ben ötödik világbajnoki címét szerezte meg, legemlékezetesebb győzelme pedig a nürburgringi volt, ami után azt mondta: „Soha nem vezettem még ennyire gyorsan egész életemben, és nem hiszem, hogy valaha is fogok!”
