Grosjean a Bahreini Nagydíj nyitókörében szenvedett súlyos balesetet: versenyautója a korlátnak csapódva kettétört, majd kigyulladt, a rutinos versenyző viszont a csodával határos módon kisebb égési sérülésekkel megúszta a félelmetes bukást.

A Haas versenyzője a The Race című lapnak adott hosszabb interjút – ebben részletesen elmesélte, mi járt a fejében a becsapódás után, és pontosan hogyan is zajlott csodás megmenekülése.

„Először is, nem egészen 28 másodperc volt. Mintha 1 perc 30 másodperc lett volna” – mondta a francia versenyző.

„Amikor az autó megállt, kinyitottam a szemem. Rögtön kicsatoltam az övemet. És amire nem emlékeztem másnap, hogy mit csináltam a kormánnyal, mert egyszerűen nem volt mg az emlék, hogy kivettem volna. És aztán mondták, hogy ’nem, a kormány eltűnt a lábaid és a kormányoszlop között, minden eltört, minden elszállt’. Szóval nem kell aggódni a kormány miatt…”

„És aztán kiugrottam, és úgy éreztem, mintha valami hozzáérne a fejemhez. Szóval visszaültem az autóba, és az első gondolatom az volt, hogy ’várok egy kicsit, fejjel borultam neki a falnak, szóval megvárom, amíg valaki jön és segít’. Szóval nem stresszeltem, és nyilván akkor még nem tudtam, hogy tűz van.”

„De aztán elnéztem jobbra és balra, és a bal oldalon tüzet láttam. Szóval azt mondtam, ’oké, nem igazán van időm itt várakozni’. Szóval próbáltam egy kicsit jobbra felfelé kinyomni magam, de nem működött. Aztán újra balra, de az sem ment. Visszaültem és Niki Laudára gondoltam, az ő balesetére. Az járt a fejemben, hogy ’nem érhet így véget, nem lehet ez az utolsó versenyem, nem fejeződhet így be’.”

„Úgyhogy újra megpróbáltam, de be voltam szorulva. Szóval visszaültem, és aztán jött az a kevésbé örömteli pillanat, amikor a testem elkezdett pihenni. Megbékéltem magammal, és meg fogok halni…”

„Feltettem magamnak a kérdést: ’Égetni fogja a cipőmet vagy a lábamat, vagy a kezemet? Fájdalmas lesz? Hol fog kezdődni? Ez számomra 2-3, esetleg 4 másodpercnek tűnt. De gondolom, ezek akkor legfeljebb ezredmásodpercek voltak. Aztán a gyerekeimre gondoltam, és azt mondtam, ’nem, ma nem veszíthetik el az apukájukat!’.”

„Nem tudom, miért, de úgy döntöttem, hogy balra fordítom a sisakomat, és így próbálok kimászni, és próbáltam elhajlítani a vállamat. Ez működött, de aztán észrevettem, hogy a lábam beszorult az autóba.”

„Szóval megint visszaültem, és olyan erősen húztam a bal lábam, amennyire csak tudtam. Aztán kicsúszott a lábam a cipőből. Utána újra megcsináltam, és átfért a vállam, és amikor ez megvolt, már tudtam, hogy ki fogok ugrani.”

„Mindkét kezemet a tűzbe tettem. A kesztyűm piros színű, szóval látom, hogy megváltozik a színe, elkezd olvadni, és teljesen fekete lesz. Érzem a fájdalmat. De érzem a megkönnyebbülést is, hogy kijutottam az autóból.”

„És aztán kiugrottam. Felmásztam a korlátra, és éreztem, hogy Ian [Roberts] meghúzza az overallom, szóval tudtam, hogy már nem vagyok egyedül, és ott van velem valaki. Aztán landoltam, ők pedig megfogták a hátam, szóval úgy voltam vele, ’a p*csába, olyan vagyok, mint egy rohanó tűzgolyó!’.”

„Megvolt bennem a kép, mert láttunk egy videót az FIA-tól, amikor csináltak egy tesztet, hogy tűzbe tesznek valakit, aki aztán elkezd rohanni, csak hogy megmutassák, hogy az overallok erősek. És az a kép volt bennem, hogy követ a tűz. Aztán elkezdtem rázni a kezem, mert nagyon forrók voltak, fájtak. Rögtön levettem a kesztyűmet, mert az volt bennem, hogy a bőröm felhólyagosodik és olvad, és hozzá fog ragadni a kesztyűhöz. Szóval azonnal le akartam tépni a kesztyűt, hogy a kezeim… szóval, hogy a bőröm ne jöjjön le vele.”

„Aztán odajött Ian, elkezdett beszélni hozzám és azt mondta, ’ülj le!’. Aztán elküldtem a francba, mondtam neki, hogy „beszélj hozzám normálisan, légyszíves!’. Szerintem akkor látta, hogy rendben vagyok, hogy ez teljesen normális. És aztán leültünk, de túl közel voltunk a tűzhöz, hallottam a tűzoltókat, hogy ’ég az akkumulátor, hozzatok még tűzoltókészületéket, hozzatok még tűzoltókészüléket!’.”

„Aztán odamentünk az orvosi autóhoz, beültünk. Hidegborogatást tettek a kezemre, mert mondtam nekik, hogy égnek a karjaim, és eltört a lábam. És aztán iszonyatosan elkezdett fájni, főleg a bal lábam. A kezeim akkor rendben voltak, de a bal lábam nagyon elkezdett fájni.”

„Ian aztán elmagyarázta, hogy jönnek a mentők, és hogy ’jönni fognak a hordággyal, és rendben leszel’. Mondtam, hogy ’nem, nem, nem, elsétálunk a mentőautóig!’. ’Nem, nem, nem, nem, jön a hordágy!’. Én pedig csak mondogattam, hogy ’nem, nem, nem’. És kiszálltam az autóból, és azt mondtam, hogy ’sétálunk’, ő pedig, hogy ’oké, akkor segítünk’.”

„Gondolom, orvosi szempontból nem ez volt a legtökéletesebb döntés, de megértették, hogy számomra fontos, hogy legyen egy olyan kép, hogy sétálok oda a mentőautóhoz. Bár kisétáltam a tűzből, kellett egy újabb erős üzenetet küldenem, hogy rendben vagyok, és odasétálok a mentőautóhoz.”

„Aztán valahányszor találkoztam valakivel, mondtam, hogy ’két megégett kéz, egy törött láb’. Ezt tudtam csak mondani mindenkinek, akivel összefutottam, mert féltem az állapotom miatt, és azt akartam, hogy aki jön és kezelésbe vesz, az tudja, hogy mik a tünetek.”

„Szóval igen, ez a 28 másodperc teljes története, meg a többi. De gondolhatjátok, hogy hosszabbnak tűnt 28 másodpercnél minden egyes gondolattal, ami a fejemben járt. Ezredmásodpercek lehettek csupán, de minden egyes gondolat 1, 2, vagy 3 másodpercnek tűnt – nem is tudom.”