Monte Carlo az egyik legrégebbi és leghíresebb pálya, amely néhány kivétellel minden évben szerepelt a forma-1-es versenynaptárban.

Monte Carlo az egyik legrégebbi és leghíresebb pálya, amely néhány kivétellel minden évben szerepelt a forma-1-es versenynaptárban.

Monaco abból a szempontból is különleges, hogy a nagydíj idõpontját nem az FIA határozza meg, hanem a hagyományok szerint azt mindig az Áldozócsütörtökhöz két hétre kell kezdeni. Ezért rendezik az első edzésnapot a szokásos péntek helyett csütörtökön.

Tulajdonképpen a pilótáknak utálniuk kéne Monacót. Szűk kanyarok bukótér nélkül, nulla előzési lehetőség, csatornafedelek, az egész pálya életveszélyes. Mindezek ellenére szinte a teljes mezőny meg van veszve ezért a versenyért.

“Őrültségnek hangzik, de a versenyzésre legalkalmatlanabb pálya a legkedveltebb” – mondta Nick Heidfeld. A háromszoros világbajnok Jackie Stewart egyszer azt nyilatkozta, hogy ha egy versenyt kéne csak megtartani, az a monacói lenne. És valószínűleg igaza van. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy itt egészen más a hangulat, mint a világ többi részén.

Sehol máshol nem esik egy négyzetméterre annyi híres ember, mint itt; és sehol máshol nem ér egy győzelem annyit, mint itt. Régen ahhoz, hogy valaki “nagy” versenyző lehessen három futamot kellett életében megnyernie. A 24 órás Le Mans-it, az Indianapolisi 500 mérföldest és a Monacói Forma-1-es versenyt. Ez csupán egy valakinek sikerült eddig: Graham Hillnek. A bajszos brit ráadásul nem csak egyszer, hanem ötször győzedelmeskedett a hercegségben.

Monaco igazi királya azonban Ayrton Senna. A brazil pilóta ötször indulhatott a pole pozícióból, és hatszor szakította át elsőként a célvonalat (1987, 1989-93). Övé volt a legkisebb különbséggel kivívott győzelem is. Senna 1992-ben a verseny hajrájában Mansell meglazultnak vélt anyacsavarja miatt került az élre. Mire a brit visszaért a pályára, a mclarenes előtte száguldott. Mansell körről-körre dolgozta le a hátrányát és már ott loholt Senna nyakán, aki viszont ügyesen szélesítette ki az autóját, és a végén 215 ezredmásoperces előnnyel megnyerte a versenyt.

A dél-amerikai akár hétszeres, vagy nyolcszoros győztes is lehetett volna, ha 1988-ban biztos vezető pozícióban nem hibázik és a Portier-nél nem szalad bele a szalagkorlátba. Arról se feledkezzünk meg, hogy a brazil üstökös itt tűnt fel 1984-ben, amikor az esős versenyen egy versenyképtelen Toleman autóval kenterbe vágta a nagyokat. Akár nyerhetett is volna, ha nem intik le a futamot idő előtt. Így viszont csak második lett, de ez is éppen elég volt ahhoz, hogy letegye a névjegyét. A babonás brazil bajnok a verseny előtti szombat éjszaka mindig a rajtszámát tette meg a kaszinóban.

A Grand Prix verseny a hercegségben a dohánygyáros, Antony Nogues ötlete volt. A “száz kanyar versenye”, ahogy a Monte Carló utcáin rendezett versenyt hívták, 1929-ben került először megrendezésre, amelyet Williams nyert Bugattijával. (Lorenzo Bandini 1967-es halálig a verseny 100 körös volt.)

Monaco már az első bajnoki évadban, 1950-ben belekerült a naptárba és rögtön egy jókora tömegkarambollal indult, amelyből a szemfüles Juan Manuel Fangio kimaradt, és utcahosszal nyerte a versenyt. 1955-ig csak sportkocsik részére írták ki a Monacói Grand Prix-t, majd 1955-ben újra az F1-es szivarok száguldozhattak a miniállam utcáin.

Ekkor újra egy látványos, ám szerencsére jól elsült baleset került az újságok címoldalára. A versenyben a hajrában élre álló Alberto Ascari a kikötőnél átszakította a pályát övező szalmából és hajópadlóból összetákolt korlátot és belezuhant a tengerbe. Az olasz pilóta kirepült az autóból és mire a békaemberek a roncshoz úsztak, Ascari már a parton ücsörgött. Bár ezt az esetet szó szerint “megúszta”, néhány nappal késõbb meghalt egy monzai teszt során.

Az 1967-es futam a legtragikusabb a Monte-Carlói Nagydíjak történetében. Lorenzo Bandini drámája a verseny elején kezdődött, amikor Jack Brabham motorja engedni kezdte az olajat. A második körben ezen csúszott meg Bandini és veszített öt pozíciót. Ekkor a ferraris mindent egy lapra tett fel, és hajtott, mint az őrült. A harmadik helyen állt, amikor utolérte a lassabban haladó Graham Hillt. A brit pedig saját fegyverével állt bosszút Bandinin, aki három évvel korábban feltartotta, hogy csapattársa John Surtees lehessen világbajnok. Bandini körökkel később azonban átverekedte magát az “élő” falon, de a körökön való idegeskedés kikészítette a heves vérmérsékletű olaszt.

A második helyen robogó Bandini apait-anyait beleadott, hogy utolérje az élen álló Dennis Hulme-ot és megnyerje élete első versenyét. A 82. körében az eszeveszett tempóban száguldó Bandini a kikötői sikánban megcsúszott és az autó a szalagkorlátba vágódott. A Ferrari azonnal lángra kapott, Bandininek a pályabírók tehetetlensége miatt esélye sem volt. Mire kínkeservesen eloltották a tüzet és kihúzták az olasz az autóból, késő volt. Az olasz pilóta annyira megégett, hogy három napnyi szenvedés után meghalt. Így lett a verseny tragikus főszereplője Lorenzo Bandini, aki a kedvenc pályáján, a felesége szeme láttára lett tragédia áldozata.

Monaco produkált igencsak meglepő sikereket, mint például Jochen Rindt 1970-es győzelme. Rindt iszonyatos utolsó kört futott: 2,7 másodperccel gyorsabban hajtott, mint a mért tréningen, az idő még az első Jackie Stewart idejénél is 0,8 másodperccel volt jobb. Az osztrák teljesen felzárkózott a versenyben vezető Jack Brabhamre, aki az utolsó kanyarban hibázott. A holtfáradt “öreg” autója súrolta a korlátot, és ez az apró megingás elég volt a mögötte loholó Rindtnek, aki merészebben tette be a Lotust a fordulóba és elsőként haladt át a célon. A célvonalon álló bírók azt sem tudták, mi történik, és elfelejtették leinteni az osztrákot. Brabham – mint kiderült – fáradt volt, egész éjszaka dolgozott szerelőivel, mivel motort kellett cserélnie autójába.

1982-ben Riccardo Patrese volt mázlista. Az olasz pilóta úgy haladt át a célvonalon, hogy fogalma nem volt róla, hogy ő nyert. Az utolsó körben ugyanis nekiment a szalagkorlátnak és csak nagy nehezen tudott újraindítani. Csakhogy közben az előtte lévők is betliztek, Prost és Daly összeütköztek, Pironi és de Cesaris autójából kifogyott a benzin, így Patrese hirtelen az élen találta magát. Csak azt nem tudta, miért éltetik a célba érkezéskor…

Legutóbb Olivier Panis 1996-os győzelmén lepődött meg mindenki. Michael Schumacher, szinte centire pontosan azon a helyen, ahol nyolc évvel korábban Senna kiesett, “megcsókolta” a korlátot már az első körben. De az esőben a többiek is sorra hibáztak. Panis elől sorra estek ki a vetélytársak, de persze a francia nem csak ennek köszönhette, hogy a dobogó legmagasabb fokán ünnepelhetett, mert a futam közepén valóban fantasztikus ritmusban autózott. A Ligier pilótája mire a célba ért, rajta kívül már csak hárman köröztek a vizes pályán.

Monacóban a mezőny csupán 260 kilométert megy a szokásos 300 helyett, és mindezt csupán 170 km/h-s “átlagkullogással”. Ennek ellenére Monaco a bátorság és a tehetség igazi próbája: a korlátok közé zárt, szűk aszfaltcsíkon hihetetlenül nehéz hibátlanul végigmenni. “A gond az, hogy itt rendkívül gyorsan el lehet fáradni, és ha 200-as tempóval száguldasz a korlátok között, egy apró hiba is végzetes lehet. Viszont, ha nem adsz bele apait-anyait és óvatosan autózol, akkor utolsó leszel” – mondja Nico Rosberg.

Ráadásul szinte lehetetlen előzni, ezért az edzésen szerzett rajtpozíció a szokásosnál is fontosabb. A pálya technikai szempontból kakukktojás a csapatok számára, főként azért, mert gyors kanyarok híján szokatlanul kis szerepet kap a leszorító erő, sokkal inkább a jól beállított futóműre és dinamikus motorra van szükség a sikerhez. A hercegségben nagyobb leszorító erőre van szükség, mint bárhol máshol, hogy a féktávokon és a kigyorsításoknál odatapadjon az autót az aszfaltra.

A körnek mindössze 40-50 százaléka padlógázas, a pálya mégis igénybe veszi a motorokat, mivel rendkívül gyakran kell gyorsítani, és a sok kanyar miatt nagyon sok a sebességváltás. Egy futam során 4000-szer kell sebességet váltani.

Monaco jókora kihívás a rendezőknek. Az egész város ilyenkor egy nagy színházra hasonlít. A díszletek – értsd tribünök és szalagkorlátok – felállítása három hétig tart. Aztán három napon át tart a cirkusz, majd újra mindent szétszednek, az összes alkotóelemet aprólékosan beszámoznak és elteszik a következő évre. Mindez újra két hétet vesz igénybe.

A versenypálya körüli utcákat már korábban lezárják, de a monte-carlóiakat mindez nem zavarja. Ez is hozzátartozik a programhoz. A város, amennyire az útlezárások és az építkezések miatt lehetséges visszatér a normális kerékvágásba. (Már amennyire itt ilyen időszakban normális az élet.) Monacóba csak vastag pénztárcával érdemes elmenni. A verseny hetében egy pohár ásványvíz akár 30 Euróba is belekerül, ha pedig egy üveggel veszünk, ne csodálkozzunk, ha 80 Eurót is elkérnek érte. A pénz ugyanis a verseny négy napja alatt nem számít, a helyiek pedig mindennek meg is kérik az árát. A Hotel Murabeau-ba egy vacsora 800 Euró, személyenként.

A szemfülesebbek kiadják lakásaikat, és sok érdeklődő az erkélyekről bámulja a versenyt. A kikötő is teli van jachtokkal, némelyik akkora, mint egy futballpálya. És ki volt az első, aki a kikötőben bérbe adta a saját jachtját? Naná, hogy Bernie Ecclestone. A brit milliárdos már az 1960-as években VIP vendégeket engedett fel a hajójára, hogy onnan bámulhassák a versenyt, persze jó kis summáért.

Minden kedves olvasónknak jó szurkolást kívánunk a monacói hétvégére!