A brit Nigel Mansell augusztusban ünnepelte 68. születésnapját. Azon versenyzők közé tartozik, akik viszonylag hosszú (nála ez 15 évet jelent) pályafutásuk során az összes akkori topcsapatnál – Lotus, Williams, Ferrari, McLaren – megfordultak.

Világbajnoki címet csak egyszer, 1992-ben sikerült szereznie, akkor viszont óriási fölénnyel, mindenkit leiskolázva a bombaerős Williams-Renault volánja mögött. Pedig úgy nézett ki, hogy inkább abbahagyja, mert a Ferrari 1990-ben alaposan elvette a kedvét a versenyzéstől.

Mansell öt évet húzott le a Lotusnál, különösebben feltűnő eredmények nélkül, ám 1985-ben rámosolygott a szerencse, hiszen Keke Rosberg mellé leigazolta a Williams, amely akkor már a második évben használta a Honda turbómotorjait.

A japán erőforrás egyre dominánsabb lett, így a brit oroszlán 1986-ban és 1987-ben egyaránt a második helyen végzett az összetettben. Abban az időszakban 13 futamgyőzelmet szerzett, pedig Peter Warr, hajdani főnöke a Lotusnál azt mondta róla, hogy „addig nem fog versenyt nyerni, amíg lyuk van a se.gemen!”

Mansell kitartott a Williamsnél akkor is, amikor a Honda 1988-ban átpártolt a McLarenhez, nekik pedig csak a gyengécske Judd-motor jutott. 1989-ben azonban már nem tudott nemet mondani a Ferrari hívó szavára, és kis híján nagy meglepetést okozott.

A Scuderia 640-es kódszámú kocsiját a zseniális John Barnard tervezte, és ha a forradalmi félautomata sebességváltó megbízhatóbb lett volna, akkor a britet senki sem tudta volna megállítani. Így is megnyerte a szezonnyitó Brazil Nagydíjat, a Hungaroringen pedig a 12. rajtkockából vágtázott előre a dobogó legfelső fokáig.

Az 1990-es szezon sikeresnek ígérkezett, ám Gerhard Bergert a Ferrari lecserélte a világbajnoki címvédő Alain Prostra, és ezzel Mansell számára befellegzett a gondtalan napoknak. Az olaszok gyorsan elfelejtették, mennyit küszködött, hogy az autó versenyképessé váljon.

Az 1990-re szóló szerződésében az állt, hogy ő lesz az első számú pilóta, annak minden előnyével együtt. De a Scuderiának sikerült az utolsó pillanatban megszereznie Prostot, ami új helyzetet teremtett. Mindent a Professzor vb-címének rendeltek alá, de a francia ismét elbukott Sennával szemben.

„Rendben van, csináljuk tisztességesen! Vegyük ki a szerződésemből, hogy én leszek az első számú, de cserébe kompenzációt kérek. Adjatok némi pénzt, én pedig beállok Prost mögé támogatónak. Vonakodva, de ezt javasoltam a csapatnak” – emlékezett vissza az 1990-es szezon előtti szituációra Mansell.

Az olaszok belementek az egyezségbe, ám az új kontraktus nem jelentette azt, hogy a britnek sohasem szabad legyőznie csapattársát. Amikor ez többször megtörtént, a Ferrari pitiáner megoldáshoz folyamodott.

„Ki nem állhatom, ha a szemembe hazudnak, de a Brit Nagydíjon éppen ez történt. Természetesen meg akartam nyerni a hazai futamot, mint mindig, ahogy azonban beültem a kocsiba, valami nem volt rendben. Az autó teljesen másnak tűnt: néztem az ülést, a kormányt, a számot az oldalán, a pedálokat, de semmi sem stimmelt. Nagy nehezen bevallották, hogy ez nem az én gépem” – mondta Mansell.

A pole-t azonban így is megszerezte, 9 tizedet vert Prostra.

„Kéritek vissza a kocsit?” – kérdezte pimaszul az időmérő után a csapatot.

A futamon vezetett, amikor a sebességváltó hibája miatt kénytelen volt a fűre gurulni. Első felindulásában rögtön bejelentette a visszavonulását, amitől megkönnyebbült, mert addigra már fagyossá vált a viszonya Scuderiával.

Végül meggondolta magát, és 1991-re elkötelezte magát a Williams felé – miután Senna és Prost visszautasította a brit istállót. Mansell azonban végre jó lóra tett, és 1992-ben az F1 királyává koronázták.