Az osztrák versenyző figyelemreméltó karriert futott be, melyre nemcsak három világbajnoki címe a bizonyíték, hanem a sportág történetének máig legelképesztőbb visszatérése is 1976-os súlyos balesete után.

Lauda 1971-ben mutatkozott be a Forma-1-ben, megfelelő anyagi háttér híján bankhitelből fedezte királykategóriás szereplését. A March csapatánál szerzett ülést magának, és hazai versenyén, Ausztriában mutatkozott be a száguldó cirkuszban. A következő évben az ifjú versenyző már Ronnie Peterson csapattársaként egy teljes idényt lehúzott az istálló színeiben.

1973-ban aztán a BRM-hez szerződött, ahol olyannyira helytállt Clay Regazzoni csapattársaként, hogy Enzo Ferrari is felfigyelt rá – a ’74-es szezonra pedig versenyzői ülést kínált neki a maranellói istállónál.

Nyers tempója rendkívüli fizikai adottságokkal párosult, és hihetetlen érzéke volt abban, hogy irányt mutasson a mérnököknek és szerelőknek a versenyautó beállításában és fejlesztésében. Első győzelmére sem kellett sokat várni: első ferraris évében, a Spanyol Nagydíjon elsőként szelte át a célvonalat, megelőzve Regazzonit, illetve a McLaren versenyzőjét, Emerson Fittipaldit.

A következő, 1975-ös idényben aztán minden összejött: Fittipaldit legyőzve Lauda világbajnoki címet szerzett a Ferrarival.

Az 1976-os idény pedig a Forma-1 történetének egyik, ha nem a legemlékezetesebb szezonjaként írta be magát a történelemkönyvekbe. A McLarennél egy feltörekvő tehetség, James Hunt vette át Fittipaldi helyét, és rögtön Lauda legnagyobb ellenfelévé nőtte ki magát. A két versenyző máig felejthetetlen küzdelmet vívott a világbajnoki elsőségért – csatájuk drámáktól, feszültségtől és elképesztő fordulatoktól sem volt mentes.

Lauda 1976 augusztusában a Nürburgringen kis híján végzetes balesetet szenvedett, súlyos – főleg égési – sérülésekkel szállították kórházba. Bár élete komoly veszélyben forgott, néhány héttel később, Monzában már újra versenyautóba ült – mindössze két versenyt hagyott ki a bajnokságból.

A világbajnoki trófeáért zajló küzdelem pedig folytatódott közte és Hunt között, a mindent eldöntő, esős fudzsi versenyen pedig Lauda úgy döntött, nem vállalja a kockázatot, és feladta a versenyt. Riválisa a 3. helyen futott be, és 1 pontos előnnyel megnyerte a világbajnoki címet. Bár a versenypályán riválisok voltak, a két versenyző az évek során szoros barátságot kötött.

Lauda aztán 1977-ben visszavágott, és a Ferrarival megszerezte második világbajnoki címét is 3 futamgyőzelmet aratva. Ezt követően úgy döntött, az 1978-as idényre Bernie Ecclestone csapatához, a Brabhamhez szerződik, ahol bár nyert 2 versenyt, az 1979-es év nem volt túl gyümölcsöző számára.

Mindez odáig vezetett, hogy a ’Patkány’ becenevet viselő osztrák motivációját veszítette, és a szezon utolsó előtti versenyhétvégéjén, Kanadában egy hirtelen döntéssel hátat fordított a Forma-1-nek.

Lauda 1980-ban az élet más területein próbált érvényesülni: létrehozta saját légitársaságát, és alig követte a Forma-1 eseményeit. 1981 közepére azonban rá kellett jönnie, hogy befejezetlen ügye van még az autósportban.

A McLaren csapatát ekkor már Ron Dennis irányította, aki még évekkel korábban ismerkedett meg jól Laudával. 1981. szeptember 16-án aztán az akkor már kétszeres világbajnok Doningtonban tesztelt a McLarennel, és mivel fizikailag már nem volt már teljesen fitt, nehezére esett a folyamatos körözés. Ennek ellenére a nap végére mindössze 1 tizeddel volt lassabb a csapat hivatalos versenyzőjénél, John Watsonnál. Hamarosan meg is állapodott a McLarennel.

Bár sokan szkeptikusak voltak Lauda visszatérésével kapcsolatban, a szezon első, dél-afrikai versenyén az osztrák a 4. helyen ért célba, a harmadik versenyhétvégén, Long Beachen pedig győzni tudott, akárcsak Brands Hatchben. Az 1982-es szezont végül az összetett pontverseny 5. helyén zárta.

A következő idény igazán jól indult Lauda számára a McLaren MP4/1C kódjelű versenyépében: Brazíliában 3., Long Beachen 2. lett. A Cosworth-motoros autóval azonban végül nem sok esélye volt a turbómotoros versenygépekkel szemben, és a szezon közbeni sorozatos kiesések sem segítettek.

A McLaren persze ekkor már gőzerővel dolgozott saját turbóprojektjén: Lauda nagy elégedettségére a wokingiak a Porschéval karöltve megépítettek egy vadonatúj V6-ost, mely a TAG Turbó nevet viselte.

Ennek fejlesztése az 1983-as idény során zajlott, Lauda pedig űzte-hajtotta a csapatot, hogy mihamarabb éles körülmények között is bevessék. A prototípusnak számító MP4/1E kódjelű versenygép augusztusban, Zandvoortban debütált, és bár az első négy versenye nem sok eredményt hozott, a McLaren gőzerővel igyekezett javítani csomagján.

1984-ben a csapat az MP4/2-es modellel vágott neki a bajnokságnak, Lauda pedig új csapattársat kapott Alain Prost személyében. A francia a Renault-tól távozott az előző idény végén, Dennis pedig hamar lecsapott rá.

Kétségkívül emlékezetes idény volt ez a McLaren számára, Lauda és Prost ugyanis végigdominálták a szezont, kiélezett küzdelmet vívva egymással. Lauda hamar rájött, hogy csapattársa a nyers tempó tekintetében, egy körön jobb nála, ezért arra fókuszált, hogy a lehető legjobban beállítsa autóját a versenyekre – ez a felismerés pedig végül kifizetődött.

Összesen 5 versenyt nyert: Dél-Afrikában, Franciaországban, Nagy-Britanniában, Ausztriában és Olaszországban is elsőként szelte át a célvonalat, a szezonzáró Portugál Nagydíjon pedig hozta a kötelezőt, és a 2. helyen futott be, megszerezve ezzel pályafutása harmadik, egyben utolsó világbajnoki címét.

„Nemcsak a legjobb csapattárs volt, hanem egy igazi barát is. Hatalmas szíve volt. A része vagy az életemnek. Nyugodj békében, barátom!” – Alain Prost

Laudára 1985-ben nehéz idény várt, miközben Prost pazar teljesítményt nyújtva megszerezte első vb-címét. Miután úgy érezte, mindent elért már a Forma-1-ben, amit szeretett volna, augusztusban az osztrák legenda bejelentette visszavonulását. Utolsó versenyét Ausztráliában, Adelaide-ben futotta, ahol végül fékhiba miatt a falnak ütközött és kiesett.

A következő évtizedekben Lauda légitársaságára fordította a legnagyobb hangsúlyt, emellett pedig a Ferrarinál, a Jaguarnál és a Mercedesnél is vezetői szerepkört töltött be. Utóbbi istállónál abszolút kulcsembernek számított, munkájával pedig nagyban hozzájárult az ezüstnyilak elmúlt évekbeli sikereihez.

Niki Lauda sokkal többet adott a száguldó cirkusznak pusztán sportsikereknél – kitartása, bátorsága, küzdeni akarása, egyedülálló személyisége nemcsak a sportág legnagyobbjai, hanem halhatatlanjai közé is emeli!

Auf Wiedersehen, Niki Lauda!