Bár már 2016 óta mindketten egy élcsapat tagjai voltak, a jelen és a jövő, vagyis Hamilton és Verstappen grandiózus egymásnak feszülését sokáig hiába várta a közönség. Bár voltak csatáik és néhány vitás incidensük is, öt év alatt mindössze tizenegy alkalommal láthattunk előzést közöttük a versenyek első körét követően (ebből hatot a holland, ötöt a brit hajtott végre sikerrel), de 2020-ban például, amikor pedig egyértelműen Verstappen volt a Mercedesek legközelebbi üldözője, egyetlen manővert sem regisztrálhattunk. A csillagos márka autói a futamok zömében éveken át gyorsabbak voltak a Red Bulloknál, és kevés esély mutatkozott rá, hogy ez még megváltozhat a jelenlegi, kényszerűen meghosszabbított szabályrendszer utolsó évében, amikor már új karosszériát sem lehetett építeni. Mégis így történt, és a nézők akkor kapták meg eddigi legizgalmasabb F1-es szezonjukat, amikor már mindenki számolta vissza a hónapokat a 2022-es új korszak kezdetéig.
Ha csupán a legalapvetőbb mutatókat nézzük 2021-ből – a végül vb-győztes Verstappen több mint kétszerannyi kört töltött az élen, mint Hamilton, duplaannyi pole-t szerzett és kettővel több futamot nyert –, az nem feltétlenül árulkodik a szezon szorosságáról, a versenyeket egyenként vizsgálva viszont arra juthatunk, hogy a két rivális olyan gyakorisággal került összetűzésbe egymással a pályán, ami aligha mondható el a történelem bajnoki csatáinak bármelyikéről.
A korábbi összesen tizenegy egymással szembeni előzésükhöz 2021-ben további nyolc társult (ebből négyet Hamilton, négyet Verstappen mutatott be), emellett tizenegy alkalommal startoltak közvetlenül egymás melletti rajtkockából, s mindkettőjüknek sikerült háromszor is lerajtolnia az előrébb álló riválist (Hamilton a Paul Ricardon, Austinban és Abu Dhabiban, Verstappen Imolában, Barcelonában és Mexikóvárosban). Mindent egybevetve több mint a versenyek felén, tizenkét helyszínen kerültek csatahelyzetbe egymással – ezen esetek zöme a szezon elejére és végére koncentrálódik, viszont az év közepére jutottak a legnagyobb csattanásaik, kidekorálva olyan egyéb különlegességet hozó hétvégékkel, mint mindkettőjük drámája Bakuban, a hungaroringi rajtrácson egyedül álló Hamilton, a Szocsira a leintés előtt lecsapó vihar, vagy annak puszta dilemmája, hogy egyáltalán lefutották-e a Belga Nagydíjat. Mindezen történetszálak összefonódása, kiegészülve az éllovasok közé olykor befészkelődő McLarenekkel és Ferrarikkal, gondoskodott róla, hogy szinte a szezon összes hétvégéjéről ki tudjunk emelni legalább egy emlékezetes pillanatot.
S ha már szóba kerültek a csattanások, a szezon során öt darabot számolhattunk össze azokból az esetekből, amikor Hamilton Mercedese és Verstappen Red Bullja érintkezett egymással a verseny során. Kisebb volumenű az a kettő, amikor az imolai rajtnál és a monzai első körben koccantak a kerekeik, a három óriási visszhangot kapó szituáció pedig a nagy tempónál történt silverstone-i ütközés, a monzai egymáson landolás, valamint a dzsiddai belemenős incidens volt. Közös bennük, hogy egyik alkalommal sem találtak egyértelmű vétkest a versenybírók, mindenesetre az elsőért Hamiltont sújtották 10 másodperces időbüntetéssel, a másodikért Verstappen kapott három rajthelyes hátrasorolást, a harmadik pedig önmagában tekintve szankció nélkül maradt a temérdek szabályértelmezési kérdést és sportszerűtlen megmozdulást hozó, a versenyirányítást alaposan megdolgoztató első Szaúd-arábiai Nagydíjon.
De ennél is több alkalom nyílt arra, hogy egymásnak feszüljenek a csapatok, és velük együtt a rajongótáborok is, hiszen még a fentieken túl is vagy féltucat olyan esetet idézhetünk fel, amikor megosztotta a táborokat a két versenyző közötti incidens, a megszületett ítélet, vagy éppen annak elmaradása. Verstappennek már rögtön a szezonnyitón a győzelmébe került egy ilyen, amikor a pálya kiszélesítésével előzte meg Hamiltont, így vissza kellett adnia a pozícióját. Dzsiddában a holland kétszer is a pálya elhagyásával előzött, a második ilyen vezetett végül az elengedésnek szánt ütközéshez. Viszont Sao Paulóban a holland, Abu Dhabiban pedig a brit úszta meg következmények nélkül, hogy csak a fehér vonalak átlépésével tudta megvédeni pozícióját, azaz egy-egy manőver szabályosságát és szabálytalanságát pont olyan vékony mezsgye választotta el egymástól, mint a két bajnokaspiránst teljesítmény és rafináltság tekintetében. És akkor a Mercedes hátsó szárnyát az interlagosi időmérő után megtapogató Verstappenről még nem is beszéltünk, amiből szintén óriási balhé lett és 50 000 eurós bírságot ért.
A bajnoki tabellán kezdésként Hamilton állt az élre, majd az év során öt helycsere történt köztük, hogy a szezonzáróra bekövetkezzen az idilli állapot, oda ugyanis pontegyenlőséggel érkeztek. A korábbi egyetlen ilyen forgatókönyvre az 1974-es szezon végén volt példa Emerson Fittipaldi és Clay Regazzoni között, ám ott az évadzáró USA Nagydíj a svájci korai visszaesése miatt nem tartogatott afféle izgalmakat, mint most a finálé Abu Dhabiban.
Hiszen bekövetkezett az, aminek tényleg csak elméleti valószínűsége volt: a feszültség a végsőkig fennmaradt, mert a két esélyes a legutolsó körben, az első helyért harcolva, előzéssel döntötte el a vb-cím sorsát. Már arra is mindössze 28. alkalommal volt példa, hogy egy futamon az utolsó körben bekövetkező pozíciócsere döntsön a győzelemről (legutóbb 2016-ban Spielbergben nyert így Hamilton Nico Rosberg ellen), de az is egészen hallatlan, hogy a vb-döntőn a cím sorsáról ténylegesen a két esélyes egymás elleni csatájának kimenetele határozzon.
Egyetlen esetet lehet csak előbányászni és a mostanihoz hasonlítani a Forma-1 történelméből, amikor a két bajnoki rivális közötti előzés billentette át végérvényesen a pontállást. Még a sport második szezonjának végjátékában, az 1951-es Spanyol Nagydíjon előzte meg Juan Manuel Fangio Alfa Romeója Alberto Ascari Ferrariját az élen a vb-címet érő pontokért – ez viszont már a futam negyedik körében megtörtént, a továbbiakban pedig nagyra nyílt a különbség kettőjük között. A teljesség igényével megemlíthető még az 1968-as Mexikói Nagydíj, de annak elején Jackie Stewart csak egy rövid időre előzte meg Graham Hillt, vagy az 1981-es Las Vegas-i Nagydíj, ahol bár Nelson Piquet akkor ment el Carlos Reutemann mellett, amikor még egyikük sem állt pontszerző helyen, ám ez nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy végül a tabellán előtte végezhessen.
Más kategória, és talán okkal tartott tavaly is valami ilyesmitől a nyilvánosság, amikor a riválisok ütközése jelentette a vb-csata utolsó mozzanatát. Ebben Michael Schumachernek volt kétszer is aktív része, de a pályán zajló csatát egyik szezonban sem nevezhettük ennyire kiélezettnek: 1994-ben főként Schumacher eltiltásai ágyaztak meg a szoros végjátéknak, 1997-ben pedig a németnek és Jacques Villeneuve-nek úgy sikerült átrágnia magát az éven, hogy egyetlen alkalommal sem osztoztak a dobogón – ezzel szemben Verstappen és Hamilton tavaly tizenötször pezsgőzhettek együtt.
Egy extra réteget adott hozzá a 2021-es szezon történéseihez a két csapat háborúja is. A Mercedes és a Red Bull, elsősorban pedig a két istálló csapatfőnöke és elsőszámú hangadója, Toto Wolff és Christian Horner tovább élezték a feszültséget azzal a gyakran túl messzire merészkedő sárdobálással, amellyel rendre saját oldaluk érdekeit igyekeztek védeni. Azon túl, hogy a versenyzőik pályán történt minden incidense során sarkosan egymással ellentétes álláspontra helyezkedtek, akadt temérdek egyéb sportszakmai téma is, amelyben a versenyzés szüneteiben egymásnak feszülhetett a két kommunikációs tábor. Az egész évet áthatotta a hajlékony első- és hátsó vezetőszárnyakat érintő gyanúsítgatás, ami Baku előtt az FIA-t is a mérési módszer finomítására késztette. Emellett zajlott a kötélhúzás a Mercedes motorrészlegétől a Red Bullhoz átcsábított Ben Hodgkinson szerződése és a Williams megüresedett 2022-es ülése körül is, amelybe mindkét fél a saját pilótáját szerette volna beprotezsálni. Terítékre kerültek a motorszabályok is, ahol a Red Bull kérésére fagyasztották be a fejlesztéseket 2025-ig, de Horner és Wolff még abban a kérdésben is képes volt ellentétes oldalra állni, hogy indokolt lenne-e felerősíteni az F1-es motorok hangját. A viaskodás csúcsát viszont kétségtelenül az jelentette, amikor a Red Bull a silverstone-i ütközés nyomán visszatért a pályára, és Alexander Albont az autóba ültetve próbálta leszimulálni az incidens körülményeit, ezzel alátámasztva az FIA felé intézett óvást a Hamiltonnal szembeni, szerintük túl enyhe ítélet miatt. Bár nem járt sikerrel a kérvény, ez, na meg a szezonzáróra világhírű ügyvéddel felszerelkező Mercedes példája mutatta meg leginkább, mennyire elszántan is küzdött a két élcsapat a világbajnokságokért, semminemű áldozatot nem sajnálva a siker érdekében. És noha mondható, hogy igazságos végeredmény született a két cím különböző csapathoz kerülésével, valójában egyik fél sem rejti véka alá, hogy a szezon győztese a Red Bull lett Verstappen egyéni trófeájával és a vele járó felbecsülhetetlen marketingértékkel.
Lesz még valaha egy ehhez mérhető Forma-1-es világbajnoki évad, amely a pályán és azon kívül is ennyi fordulatot, drámát, beszédtémát szolgáltat, és az év legutolsó köréig fenntartja a feszültséget? Hacsak a szezonok alapvető lebonyolítási rendjébe nem nyúlnak bele drasztikusan, lehet, hogy évtizedek múlva ülhetünk csak fel ismét ilyen intenzív hullámvasútra, de a sportélmények varázsát éppen az ilyen csúcspontok ritkasága és kiszámíthatatlansága adja. Az idén érkező új szabályok mindenkit izgatottsággal töltenek el, de ugyanúgy eredményezhetnek egyoldalú, mint többesélyes bajnoki évet is.
Nem megkerülhető tény persze, hogy a mindent eldöntő 2021-es végjáték példátlan kiélezettségéhez és fordulatához szükség volt a versenyigazgató mesterkéltnek ható, talán örökké vita tárgyát képező döntésére, de a szezon során történteket ez már nem teszi semmissé. Ahogy a filmsorozatok esetén szokás mondani, nem attól lesz valami jó, hogy a több lehetséges lezárás közül éppen melyikre böknek rá végül a készítők, hiszen az odáig vezető utazás az, ami igazán számít.
