1. A német Hans Heyer egyértelműen a csúcskategória legrosszabb versenyzője volt, ne is vesztegessünk rá túl sok szót. Az ATS színeiben mindössze az 1977-es Német Nagydíjra nevezett, ahol nem sikerült ugyan kvalifikálnia magát, ám mégis úgy döntött, hogy elstartol a versenyen. Természetesen kizárták emiatt, bár erre nem lett volna szükség, hiszen a 10. körben a sebváltója felmondta a szolgálatot, és emiatt kiesett.

2. A Ferrari 1979-ben egyeduralkodónak bizonyult, tetemes (38 pontos) előnnyel nyerte meg a világbajnokságot. A pilótái jót csatáztak egymással, és végül Jody Scheckter fejére került a korona, míg a szupertehetség Gilles Villeneuve kénytelen volt beérni a második hellyel. Az olasz istálló következő évi autója azonban kész katasztrófának bizonyult. A 312T5 modell nemcsak a 12 hengeres, túlméretezett boxermotor miatt került hátrányba, de a kasztni is képtelen volt megfelelő szívóhatást generálni. A címvédő Scheckternek mindössze 2 pontot sikerült összekaparnia egész évben, sőt Kanadában a versenyre sem tudta kvalifikálni magát. A szezon befejeztével vissza is vonult.

3. Andrea de Cesaris 1980-ban még csak beugróként mutatkozott be az Alfa Romeónál, de a következő évben már (majdnem) teljes szezont futott az F1-ben. Nem volt rossz pilóta, ám ha nincs a Marlboro támogatása, aligha kapta volna meg a lehetőséget a McLarennél. Pocsék szezont futott, összesen 19 alkalommal törte össze a kocsiját az edzéseken és versenyeken. A Holland Nagydíjon odáig fajult a dolog, hogy a McLaren nem volt hajlandó összerakni az időmérőn megroppantott gépét, inkább visszaléptette a 13. kockát megszerző pilótáját.

4. Az olasz Teo Fabi a Toleman, a Brabham és a Benetton istállóknál összesen öt szezont húzott le az F1-ben. Nem volt tehetségtelen pilóta, amit a 3 pole pozíciója is bizonyít (1985-ben és 1986-ban érte el ezeket). Ami viszont nagyon ciki, hogy az első rajtkockás indulások ellenére egyetlen körön át sem volt képes megtartani a vezetést, sőt azokon a futamokon végül még pontot sem szerzett.

5. A francia Ligier 1986-ban jó évet zárt, ötödik helyen végzett a konstruktőrök között. A Renault azonban a szezon végén távozott az F1-ből, így a csapatnak új motor után kellett néznie. Választásuk az Alfa-Romeo turbójára esett, amitől viszont az év eleji teszteken René Arnoux nem volt elájulva. A pilóta egyszerűen „mosléknak” titulálta a négyhengerest, amin a márkatulajdonos Fiat úgy megsértődött, hogy rögtön el is vette a motort a franciáktól.

6. A Lotus 1988-ban ugyanazt a Honda-motort használta, mint az abban az évben szinte legyőzhetetlennek bizonyuló McLaren. Peter Warr csapatvezető magabiztosan ki is jelentette, hogy „ha ők képesek voltak egy gyors autót készíteni, akkor mi is”. Óriásit tévedett, a Camel-sárga gépek ugyanis az egész szezonban csetlettek-botlottak, ráadásul a Honda-kedvenc Satoru Nakajima Monacóban és Detroitban sem fért be a 26 induló közé – mindkétszer 6,6 másodperccel volt lassabb az első rajtkockát megszerző Sennától.

7. Ernesto Vita olasz üzletember 1990-ben merész vállalkozásba fogott, Life Racing Engines néven saját F1-es csapatot alapított. Megvásárolta a dugába dőlt First Racing kasztniját, amelybe a hajdani Ferrari-mérnök Franco Rocchi által tervezett W12-es (vagyis a hengereket három sorban elhelyező) motort építette be. Az „öszvér” kétségbeejtően rosszra sikeredett, egyetlen pilótájuk, a veterán Bruno Giacomelli Imolában például bőven 7 perc fölötti köridővel (7:16.212) esett ki az előselejtezőn.

8. Az 1991-es szezon felétől a Williams-Renault méltó ellenfelévé vált a McLaren-Hondának. Nigel Mansell már Kanadában is – az év ötödik versenyén – kis híján behúzta a győzelmet, ám az utolsó körben kínos hibát vétett. Tetemes előnye birtokában integetni kezdett a közönségnek, ám közben elfelejtett sebességet váltani, és a gépe lefulladt. A győzelem a kárörvendő Piquet ölébe hullott, a britnek pedig be kellett érnie a 6. hellyel.

9. Az olasz Coloni istálló 1987 és 1991 között öt szezont teljesített a Forma–1-ben. Sohasem szereztek pontot, de mindvégig becsülettel küzdöttek érte. 1992-ben a szimpatikus kiscsapatot megvásárolta a cipőgyáros Andrea Sassetti, és onnantól elszabadult a pokol. A fizetni senkinek sem szerető új tulajdonossal az Andrea Moda Formula névre keresztelt gárda Kanadában érte el a mélypontot. Mivel a Judd sem kapta meg a neki járó pénzt, ezért visszatartotta a motorjait, Sassettiéknek pedig a konkurens Brabhamtől kellett erőforrást kölcsönözniük, hogy legalább az egyik pilóta, Roberto Moreno részt vehessen az előselejtezőn.

10. Michael Andretti 1993-ban Amerika szupersztárjaként érkezett a Forma–1-be, hiszen az előző két évben az Indy Car bajnoka, illetve ezüstérmese lett. A McLaren benne látta a Ferrarihoz távozó Gerhard Berger méltó utódát, ám ő képtelen volt felvenni a ritmust. Hétszer célba sem ért, és összesen csupán 7 pontot szerzett a Ford-motoros autójával – mígnem 13 verseny után végleg kitették a szűrét.

11. Az 1998-as év Mika Häkkinen (McLaren-Mercedes) és Michael Schumacher (Ferrari) kiélezett küzdelmét hozta. A szezon közepén rendezett Brit Nagydíjat a német nyerte – de hogy! A korábban kapott 10 másodperces Stop and Go büntetését az utolsó körben töltötte le, vagyis a célvonalat a bokszutcában szelte át. Ott illedelmesen kivárta a 10 másodpercet, és visszahajtott a pályára a levezető körére.