IMOLAGP

Élete legnehezebb időszakáról vallott Pierre Gasly

SPA, BELGIUM - AUGUST 27: Pierre Gasly of France and Scuderia AlphaTauri leaves flowers at the side of the track in tribute to the late Formula 2 driver Anthoine Hubert, who passed at this race in 2019 during previews ahead of the F1 Grand Prix of Belgium at Circuit de Spa-Francorchamps on August 27, 2020 in Spa, Belgium. (Photo by Rudy Carezzevoli/Getty Images) // Getty Images / Red Bull Content Pool  // SI202008270289 // Usage for editorial use only //
Megható sorokkal emlékezett pályafutása legnehezebb időszakára, a 2019-es szezonról a jelenleg az AlphaTauri Forma-1-es csapatánál versenyző Pierre Gasly.

A francia versenyző nagy lehetőséget kapott akkoriban, a Red Bullnak köszönhetően ugyanis egy topcsapatnál versenyezhetett, az energiaital-gyárosok azonban nem voltak elégedettek a teljesítményével, így év közben visszaküldték őt a Toro Rossóhoz.

Gasly számára a legnehezebb pillanat mégsem ez volt, hanem az, amikor Belgiumban, egy Forma-2-es versenyen elveszítette egyik legjobb barátját, Anthoine Hubert-t.

A fiatal francia élete gyökeresen megváltozott, azóta első futamgyőzelmét is megszerezte, a ’The Players’ Tribune’ hasábjain pedig most őszintén beszélt pályafutása ezen szakaszáról. Következzenek hát Pierre Gasly gondolatai.

„Van, amit hall az ember, van, amit olvas – amiről azt gondolod, hogy tudod. És van az igazság. A valós, tagadhatatlan igazság. És ígérem: ebben a történetben az igazat fogom mondani neked.”

„Sok minden van, amit jó ideje el akarok mondani. És el is fogunk jutni odáig. De ahhoz, hogy megismerj, tényleg meg kell értened, ki vagyok én, és beszélnünk kell arról a napról, mely örökre megváltoztatta az életemet. A napról, amikor véget ért a régi életem, és egy új kezdődött el.”

„2019. augusztus 31. A Belga Nagydíj szombati napja volt. Az időmérő napja. Egy pörgős nap. Élvezetes nap. A spái volt az egyik kedvenc pályám a világon. Egy csodálatos pálya, tényleg az. Tökéletes, én leginkább így írnám le. A versenyhétvégéken nagyon sűrű a programom. Minden perc be van osztva, hogy a PR-asszisztensem, Jenny gondoskodhasson arról, hogy mindent időben elvégzek. Azon a napon, rögtön az időmérő után a rajongókkal volt egy találkozóm, majd volt 5 percem arra, hogy visszamenjek a Toro Rosso garázsába a csapatértekezletre.”

„Mindig próbálok időt szakítani arra, hogy megnézzem a szombati Forma-2-es verseny rajtját. Imádom, amikor kialszanak a lámpák! És mindig odafigyelek az egyik legjobb barátomra, Anthoine Hubert-re.”

„Azon a napon Jenny és én sétáltunk vissza a garázsba, és megkérdeztem tőle, hogy várhatunk-e pár percet, hogy megnézzem az F2-es verseny első pár körét. Egy TV előtt álltunk, rá voltunk tapadva, néztük, ahogy az autók elrajtolnak. A második körben aztán, amint a kamera egy halom törmelékre váltott, világos volt, hogy egy hatalmas baleset történt az Eau Rouge tetején. Azonnal tudtam, hogy baj van. Egyszerűen tudtam. Autódarabok hevertek mindenütt, és tudtam, hogy a pálya azon részén az autók 250 km/h fölötti tempóval száguldanak. Ha valami ekkora sebességnél balul sül el, abból nagyon nagy baj lesz. Nagyon nehéz volt megmondani, ki volt érintett a balesetben, Jennynek és nekem pedig az értekezletre kellett mennünk, még mielőtt neveket említettek volna.”

„Ahogy sétáltunk, láttam, hogy piros zászlókat lengetnek a pályán, jelezvén, hogy lefújták a versenyt. Emlékszem, arra gondoltam, hogy talán valaki súlyosan sérült, és az év hátralévő részéről kiesik. De a szívem mélyén valahogy éreztem, hogy valami szörnyűség történt – a testem egyszerűen tudta.”

„Szóval megkértem a csapatmenedzserünket, hogy azonnal szóljon, amint megtudja, ki volt érintett. Ahogy elkezdődött az értekezletünk, próbáltam a váltóáttételekre, a féktávokra és a stratégiára fókuszálni, de az agyam képtelen volt feldolgozni ezeket az információkat. Egyszeren nem voltam ott. Ekkor a csapatmenedzserünk félbeszakította az értekezletet.”

„’Oké, úgy tűnik, Hubert és Correa voltak érintettek a balesetben. Momentán nem tudunk többet’.”

„Hubert? Nem… Nem…”

Fotó: Formula 2

„Ő volt a srác a narancssárga sisakban. Ő volt a leggyorsabb srác Franciaországban. Amikor elkezdtem gokartozni 2005-ben, Antoine Hubert volt „a srác”. Csak 8 éves volt (nem egész 1 évvel fiatalabb nálam), de már megvolt neki az, amire minden gokartos fiú vágyott: a sebessége. Valahányszor láttam feltűnni a narancssárga sisakot a pályán, tudtam, hogy kemény verseny lesz. Megnyerte a nemzeti kupát abban az évben, de csak pár évvel később, amikor 13 éves voltam, akkor ismertem meg igazán Anthoine-t.”

„2009-ben a francia autósport-szövetség elindított egy iskolai programot Le Mans-ban olyan gyerekek számára, akik hónapokat hagytak ki az iskolából, mert magas szinten gokartoztak. Az iskola megkövetelte, hogy egy kampuszon éljünk, szóval hatalmas elkötelezettség volt egy fiatal srác részéről elhagyni az otthont, hogy az álmait hajszolja. Én gyakorlatilag egész életemben Forma-1-es versenyző akartam lenni. Figyeltem, ahogy a 2000-es évek elején Michael Schumacher dominál a Ferrarijával, és tudtam, hogy ez az, amit én is csinálni akarok. És én egy „mindent bele” típusú srác vagyok. Ezt tudni kell rólam. Vagy 100 százalékosan csinálok valamit, vagy sehogy.”

„13 évesen tehát tudtam, hogy el kell hagynom roueni otthonom, ha olyan életet szeretnék, amilyenről álmodtam. Egész Franciaországban csak két másik srác volt, aki ugyanezt érezte. És az egyik közülük a srác volt a narancssárga sisakban.”

„Anthoine egy komoly srác volt. Rendkívül okos volt, és rengeteg időt töltött elemzéssel, aminek köszönhetően kimaradt a bajból. Szigorú volt magával szemben már fiatalon is, és sok önfegyelmet tanultam tőle. Miután pár évet együtt ültünk az iskolapadban, az időnk nagy részét együtt töltöttünk. Hajtottuk egymást, hogy jobbak legyünk.”

„Emlékszem, lent voltunk az edzőteremben, egyikünk ránézett a másikra és azt mondta: ’Fáradt vagy? Na! Fáradt vagy? Na!’. Mindketten határozottan fáradtak voltunk, kimerültünk, de felhasználtuk egymás energiáját. Így csináltuk mi.”

„Az iskola egy régi, sötét kastélyban volt, ahol télen mindig elfogyott a meleg víz. Emlékszem, Anthoine és én mindig vitatkoztunk a többiekkel, hogy ki menjen először zuhanyozni reggel, mert közös fürdőszobánk volt. A többi tanuló az iskolában átlagos diák volt, és mindig kérdezgettek minket, hogy miért vagyunk ott, és hova megyünk minden hétvégén.”

„Anthoine és én mindig ugyanazt mondtuk: „Egy napon az F1-be megyek!” Mindenki forgatta a szemét…”

„Bár már gokartoztunk, és olyan helyen voltunk, ahol mindenki imádott versenyezni, imádta az álmait, senki sem hitt bennünk. Mintha egyfajta fogadás lett volna, hogy a francia srácoknak nem fog sikerülni. Olyan volt, mintha a sportban mindenkinek emlékeztetnie kellett volna minket arra minden egyes lépésnél, hogy nem fogunk eljutni oda. 20 ülés van az F1-ben, miért pont ti ketten csinálnátok meg? Nincs meg a tehetségetek! Lehetetlen a szorzó rá!” Te jó ég, visszatekintve olyan, mintha csak mindenki azt szerette volna, hogy elbukjunk.”

„Az ő kételyeik és a mi hitünk összekötött bennünket. Tudtuk, hogy milyen áldozatokat hoztunk, hogy a családjaink milyen áldozatokat hoztak, hogy eljussunk oda. Ha teljesen őszinte akarok lenni, azt hiszem, mélyen, legbelül Anthoine és én is azt gondoltuk, hogy nem fog összejönni. Egyszerűen nem mellettünk szóltak az esélyek. Megvolt a tehetségünk, megvolt a szenvedélyünk – de nem volt őrületes financiális hátterünk, vagy egyéb forrásaink, amikre gyakran szükség van, hogy esélyed legyen egy ülésre. De az álmunk barátokká tett minket. A barátságunk pedig esélyt adott arra, hogy jobbak legyünk.”

„Azt gondoltam, ’oké, talán egyikünknek sem fog összejönni. De legalább minden nap keményen kell nyomjuk, legalább meg kell próbálnunk. Szóval Franciaország leggyorsabb fiújával nőttem fel. Az idő múlásával pedig a barátom lett a komoly fiú a narancssárga sisakban – a testvérem lett!”

„Miközben ültem azon az értekezleten Spában, minden gondolatom a barátom körül forgott. Remegni kezdtem. Nem éreztem a kezeimet. Nem hallottam, amit a többiek mondtak. Akadozott a légzésem, és annyira izzadni kezdett a tenyerem, hogy nem tudtam kihúzni mobilomat, hogy megnézzem a híreket a közösségi médiában.”

„Amint véget ért az értekezlet, lerohantam a vendéglátó részlegre, hogy találkozzam a szüleimmel és a barátnőmmel, mert tudtam, hogy több információval rendelkeznek. Emlékszem, mentem le a lépcsőn, és láttam, ahogy zokognak. Láttam, hogy össze vannak törve. És tudtam, hogy ez mit jelent. Tudtam, hogy elment a barátom.”

„Nem voltam felkészülve erre. Őszintén, hagytam, hogy az agyam elvándoroljon… Arra gondoltam, hogy Anthoine talán kómába esett, vagy ilyesmi. De hogy meghalt? Hogy meghalt? Soha nem hittem el, hogy ez lehetséges. Amikor Jules Bianchi meghalt egy baleset következtében 2015-ben… az volt az első alkalom hosszú idő óta, hogy valaki a mi generációnkból meghalt. 40-50 évvel ezelőtt gyakran előfordult, de most? Nem… Nem…”

„Teljesen összetörtem. Addig sírtam, amíg egyszerűen már nem tudtam sírni… Soha nem éreztem szörnyűbb érzést ennél egész életemben. Soha. Aznap este, amikor becsuktam a szemem elalvás előtt, a barátomra gondoltam.”

„Annyira kiszámított mindent. Soha nem vállalt őrült kockázatot. Hogy történhetett ez vele? Miért? Nem kellett volna még elmennie. Túl sok dolga volt még. Jó úton járt. Őszintén hittem abban, hogy egy napon eljut az F1-be. Sokan kételkedtek ebben, de én tudtam. Tudtam, milyen keményen dolgozott. Egész életemben láttam. Tudtam, hogyha nekem sikerült, neki is fog. Jó úton járt ehhez.”

„Egy hónappal a spái verseny előtt, mielőtt az F1 nyári szünetre vonult volna, Budapesten voltunk a Magyar Nagydíj miatt. Vasárnap páran kimentünk vacsorázni, és nagyszerűen éreztük magunkat a városban. Anthoine és én beszélgetéssel töltöttük az estét. Egy szokványos este volt. Amiről úgy hittük, ezernyi lesz még a barátainkkal. Most pedig mindent megadnék azért, hogy még néhány órát Anthoine-nal tölthessek.”

„Amikor különváltunk azon az estén Budapesten, csak annyit mondtunk egymásnak, jó nyaralást, és majd Spában találkozunk a vasárnapi verseny után.”

„Természetesen akkor még nem tudtam, hogy már soha nem fogunk együtt vacsorázni. De azt sem tudtam, hogy pár nap múlva annyira szükségem lesz rá.”

„A 2019-es szezont a Red Bull-lal kezdtem meg. 2017-ben a Toro Rossóval kerültem az F1-be, de a Red Bullnál adatott meg először a lehetőség arra, hogy egy topcsapatnál vezessek, és bizonyítsam mindenkinek, hogy képes vagyok helytállni a világ egyik legjobb autójában. És bizonyos szempontból úgy éreztem, hogyha képes vagyok rá, akkor azzal üzenek azoknak az embereknek, akik kételkedtek bennem és Anthoine-ban akkoriban. Az ő sikere rengeteget jelentett nekem, és tudom, hogy az enyém is sokat jelentett neki.”

„Szóval a Toro Rossóval eltöltött igazán jó 2018-as év után felhívott Helmut Marko, hogy tudassa velem, be akarnak ültetni a Red Bullba. Annyi bajnoki címet nyertek, Sebastian Vettel pedig óriási inspiráció volt nekem gyerekként – tudtam, hogy úgy akarok vezetni egy napon, ahogy ő. Szóval egy álmomat váltottam valóra, és nagyon izgatott voltam. Bárcsak azt mondhatnám, hogy pontosan olyan volt, mint amilyennek gondoltam – amilyennek akartam. De nem. Egyszerűen nem.”

„Onnantól kezdve, hogy elkövettem az első hibát az autóban, úgy éreztem, hogy az ottaniak elkezdtek rám szállni. Volt egy balesetem a téli teszteken, és attól a pillanattól kezdve nem indult be igazán a szezon. Aztán az első versenyek nehezen alakultak a Red Bull-lal, a média pedig felzabált. Mindent, amit a sajtóban mondtam, kifogásnak forgattak ki, és senki sem állt ki mellettem. Az autó nem volt tökéletes, én pedig a tőlem telhető legjobbat nyújtottam, hogy javuljak és tanuljak minden egyes héten… De jöjjön az, amit mondani fogok erről a dologról: nehéz időket éltem át a Red Bullnál, mert nem éreztem, hogy igazán támogatnak, és ugyanúgy kezelnek, ahogy másokat. És számomra… Ez olyasvalami, amit egyszerűen nem tudok elfogadni. A belemet kidolgoztam minden egyes nap, próbáltam eredményeket szállítani a csapatnak, de nem adták meg azokat az eszközöket, amikre szükségem lett volna ahhoz, hogy eredményes legyek. Megpróbáltam megoldásokkal előállni, de nem hallották meg a hangom, vagy épp hetekbe telt, mire változásokat láttam.”

„Valamilyen okból kifolyólag soha nem illettem bele abba az ülésbe – egyszerűen nem tudott működni.”

„Nem vagyok az a fajta ember, aki elkezdi a sárdobálást a médiában, mert őszintén hálás vagyok a Red Bullnak a lehetőségért, mint ahogy mindenért, amit pályafutásom során tettek értem. Tényleg az vagyok. De megengedték, hogy elmondjam az igazat.”

„Szóval itt van. Az igazság.”

Fotó: Red Bull Racing

„Budapest után, miután elköszöntem Anthoine-tól, vakációra mentem. De mielőtt távoztam, felhívtam a csapatfőnökünket, Christian Hornert, hogy megkérdezzem, mi többet tehetnék még a versenyhétvégéken, hogy fejlődjek, és hogy oda tudna-e figyelni jobban az én oldalamra a garázsban, hogy lássa, mit lehetne tenni. Christian azt mondta, megtesz mindent, ami tőle telik. Ennyi volt.”

„Javulni akartam. Azt akartam, hogy működjön.”

„De Helmut Marko felhívott, miközben Spanyolországban nyaraltam, és azt mondta, ’vissza fogunk küldeni a Toro Rossóhoz, cserélni fogsz Alex Albonnal. Ez nem jelenti azt, hogy vége a közös sztorinak. De a nagy médiazajban úgy érezzük, ez a legjobb megoldás’.”

„Így megy ez. Ilyen az F1.”

„Szomorú voltam. Nem hazudhatok. Összetörtem miatta. Világbajnok akarok lenni. Ki tudja, mikor ülök újra ilyen jó autóban? Ebben a sportban tényleg nagyon nehéz visszalépni egyet. Amikor pár nappal később kijött a hír, kaptam egy üzenetet Anthoine-tól. ’Bizonyítsd, hogy tévednek. Légy erős, tesó. Meg fogod mutatni nekik, hogy megérdemled a helyed egy topcsapatnál, bizonyítsd, hogy tévednek!’”

„A szomorúságom pedig átváltott motivációba – szenvedélybe! Tudtam, hogy még 9 verseny hátravan a szezonból. Kilenc alkalom arra, hogy megmutassam nekik, hibát követtek el. Kilenc alkalom, hogy bizonyítsam, tévedtek.”

„2019-ben, Spában a Toro Rossóval először éreztem azt életemben, hogy egy új fejezet kezdődik. Mindig azt gondoltam, hogy folyamatosan felfelé ívelek majd, és végül világbajnok leszek. De visszakerültem a mezőny közepére, a Toro Rossóhoz – úgy éreztem, a régi Pierre-ből fejlődtem ki. Meg kellett találnom egy új, érettebb énemet, ha bizonyítani akartam valakinek valamit a sportban.”

„De aztán jött a szombat, az egész világom a feje tetejére állt. Elveszítettem a barátomat, a testvéremet. Elveszítettem az egyiket a kevesek közül – talán két-hárman vannak még –, aki tényleg megértette, hogy milyen élni ezt az életet. Anthoine és én rengeteg mindenen mentünk keresztül. Közösen jártuk be ezt az utat. És amikor itthagyott minket, egy részem meghalt vele.”

„Másnap borzasztó volt a légkör a pályán. Anthoine rengeteg mindenkit megérintett, sötét felhők gyülekeztek mindenki felett. Minden összeomlott. Volt egy gyászszünet a verseny előtt, és ott volt Anthoine családjának egy része. Ez a helyzet egyfajta perspektívába helyezte a dolgokat számomra. Hogy ez a mai verseny? Nem ez a minden. Ez csak egy része az életünknek, de nem minden.”

„Ugyanakkor azt is tudtam, hogy Anthoine fentről néz, és tudtam, hogy azt mondaná nekem, fókuszáljak, és adjak bele mindent.”

„Amikor tehát beültem az autóba, megengedtem magamnak, hogy még egyszer rá gondoljak. Behunytam a szemem, vettem egy mély levegőt, és lecsuktam a sisakrostélyt. Amikor ez megtörténik, átváltok, és bekerülök a saját zónámba.”

„A következő évben mindent úgy csináltam, mint amikor le van csukva a sisakrostélyom. Nyomtam neki, mintha ott lennék abban a sötét, nyirkos kastélyban. Hajszoltam az álmomat.”

„És egy évvel később, 2020-ban visszatértem Belgiumba a nagydíjra.”

„Ahogy mondtam, Spa az egyik kedvenc helyem volt a világon. Mindig boldogan mentem oda versenyezni, izgatottan érkeztem meg a pályára. De azon a héten… csak Anthoine-ra tudtam gondolni. Semmi másra. Hihetetlenül szomorú volt.”

„A versenyhétvége előtt felmentem az Eau Rouge-hoz, a baleset helyszínére. Ez az egyik leggyönyörűbb hely a motorsportban. Az ember visszanéz, le a dombról, és látni a paddockot, az első kanyart, a lelátókat, a rajongói zónákat. Ha pedig megfordulsz, látod a Kemmel-egyenest, ami az Ardennekbe visz. Igazán különleges. Szóval felsétáltam oda néhány virággal. Letettem őket és elmondtam egy imát a barátomért, majd távoztam.”

Fotó: Scuderia AlphaTauri

„Bárcsak azt mondhatnám, megbékéltem. De nincs nyugalom, amikor ilyesmi történik. De éreztem őt ott, aznap. És a történtek után először azt is éreztem, hogy felnyithatom a sisakrostélyomat, és újra láthatok. Aznap megtaláltam egy részemet. És magammal vittem Monzába, a következő versenyre.”

„Pár hónappal korábban költöztem Milánóba, és az Olasz Nagydíj volt az első alkalom pályafutásom során, hogy a verseny előtti éjszaka otthon aludtam. Vasárnap reggel, mielőtt kivezettem a pályára, a konyhában ültem egy kávéval. Anthoine-ra gondoltam, és arra, hogy ki lett belőlem. És az jutott eszembe, b*ssza meg, egész jó életem van.”

„Abban a pillanatban egyszerűen csak hálát éreztem. Mint aki megcsinálta – megcsináltuk. Forma-1-es versenyző voltam. Egy rohadt Forma-1-es versenyző! 5 óra múlva pedig versenyezni fogok az Olasz Nagydíjon.”

„A 10. helyről kezdtem a versenyt. Furcsa nap volt, sok autónak voltak problémái. A mi AlphaTauri-Hondánk igazán jól ment, és miközben a többiek küszködtek körülöttünk, mi csak nyomtuk neki. És aztán a 29. körben átvettem a vezetést, amikor Lewis a bokszba hajtott egy stop-and-go büntetésre. És három év alatt először nem valaki mögött autóztam. Vezettem a versenyt. Egész F1-es karrieremet azzal töltöttem, hogy másokkal csatáztam – próbáltam tartani a lépést az előttem lévővel, és folyamatosan üldöztem. De most csak én voltam. Én, az autó és a pálya. Úgy vezettem minden körben, mintha az lenne az utolsó.”

„Azon a napon Monzában valaki vigyázott rám. Az járt a fejemben, ’a mai az én napom, a mai az ÉN napom. Az nem lehet, hogy ez a pillanat elszálljon. Az nem lehet’.”

„És az én napom volt. A mi napunk volt. Az F1-ben nagyon sok minden kell a győzelemhez. És amikor átszeltem a célvonalat, csak a csapatomra, a családomra tudtam gondolni – annyira hálás voltam nekik a kemény munkájukért, az áldozataikért. Tudtam, hogy fizikailag én szeltem át a célvonalat, de ők mindannyian ott voltak mellettem. És az a levezető kör… Bárcsak újraélhetném millió alkalommal. A legjobb érzés. A legjobb.”

„Közönség nem volt természetesen – a híres tifosi nem árasztotta el a pályát – a járvány miatt, de a dobogós ceremónia hihetetlen volt. Felállni a pódium legfelső fokára – erről szól az egész, nem igaz? Amikor meghallottam a francia himnuszt, próbáltam megélni az egészet. Azt mondtam magamnak, ’csak egyszer van első győzelmed’.”

„Amikor pedig vége lett, egyszerűen nem tudtam otthagyni. Úgy éreztem, oda vagyok kötve a dobogóhoz. Valahogy helyesnek tűnt, mert rajongók sem voltak. Időnként ez az utazás magányosan telt. És állni ott egyedül… A szerelőimre, a mérnökeimre, a fiúkra és lányokra gondoltam az AlphaTaurinál, akik a színfalak mögött dolgoznak, hogy az ilyen pillanatok lehetségesek legyenek.”

„És aztán a srácra gondoltam a narancssárga sisakban. Éreztem, hogy ott van. Tudtam, hogy figyel. Az ő álmai az én álmaim voltak. Az én álmaim pedig az övék. És ez a pillanat a mi pillanatunk volt.”

Fotó: Scuderia AlphaTauri

„Anthoine rengeteg mindent tanított nekem. Nincs olyan versenynap, hogy ne gondolnék rá. Bárcsak itt állhatna a rajtrácson idén. De a távozása arra ösztönzött, hogy másképp tekintsek az életre. Az olaszországi dobogón semmit sem vettem biztosra. Úgy ünnepeltem azt a pillanatot, mintha az lenne az egyetlen, amit kapok – mert mindannyiunknak így kellene élnünk az életünket.”

„A menetelés az menetelés, és gyönyörű – nem kétséges. De ember, időről időre hajtsd fel a sisakrostélyt, és nézz körbe. Élvezd, amid van. Foglalkozz az emberekkel és a szeretettel az életedben.”

„Annyira szerencsés vagyok, hogy itt lehetek, és azt csinálhatom, amit. Annyira szerencsés vagyok, hogy ismerhettem Anthoine Hubert-t. Viszem magammal az ő álmait, ambícióit, bárhová is menjek. Szeretlek, haver.”

Pierre

Görgess tovább, a reklám után folytatjuk!

Ezeket is ajánljuk!

További cikkek

Kövess minket a Facebookon is!

Kövess minket a Facebookon is!